The Kills: Blood Pressures – a teljes album!

2011.03.30. 08:15, -recorder-

Mint arról itt a Recorderen már többször is szót ejtettünk, 2011. április 4-én Blood Pressures címmel immár negyedik albumát jelenteti meg a Kills duó, melynek tagjai a harmadik lemez óta eltelt három évben igencsak megemelték profiljukat: az amerikai Alison Mosshart a Jack White-tal közösen vezetett Dead Weather szupergrupp frontleányaként nyert sok új rajongót, a brit Jamie Hince pedig Kate Moss új rock’n’roll pasijaként – sőt most már vőlegényeként – a bulvárlapok olvasótáboránál is ismertséget szerzett. Az új Kills-albumról az elmúlt hetekben három számot is bemutattunk (a Satellite kislemezdalt videoklip kíséretében, a DNA-t ingyenesen letölhető mp3 formájában, a Baby Says című szerzeményt pedig egy profi minőségű koncertfelvételen a South by Southwest fesztiválról), most pedig a zenekar az album teljes anyagát közzétette honlapján – itt nálunk is meghallgatható néhány napon át elejétől végéig, és egy füst alatt a lemezkritikát is letudjuk előre.

A 42 percben 11 számot felsorakoztató Blood Pressures, melyet a gitáros-énekesnő és multiinstrumentalista-vokalista producerpartnere ezúttal is egy kis michigani stúdióban rögzített, a korábbi három Kills-album közül (Keep On Your Mean Side – 2003, No Wow – 2005, Midnight Boom – 2008) nem a modernizált hangzású harmadikkal, hanem inkább a puritánul hatásos másodikkal rokonítható, és ez most dicséret, nem visszalépés, hanem tömörítés, koncentrálás és onnan szabad spektrumszélesítés. A közösen énekelt Future Starts Now nyitódal is fokozatosan elért felszabadultságával adja meg az alaphangot, az Alison szokatlanul tiszta éneke és Jamie koszos gitárriffjei vitte Heart Is A Beating Drum még slágeresebb, a mindegyiknél bombasztikusabb Nail In My Coffin pedig simán a zenekar legnagyobb koncertfavoritjai közé léphet. A beharangozóként megismert dubos, gospel kórusos Satellite-nál és DNA-nél még nagyobb meglepetéseket is találhatunk a lemezen, Jamie egy percnél alig hosszabb halk Lennon-szerűségét (Wild Charms) vagy Alison zongorás(!) és mellotronos(!) balladáját (The Last Goodbye). A Baby Says az ének PJ Harvey-faktorához társuló Pixies-hangulatú zenével a nyolcvanas évekbeli rádiórock hangzást idézi és hiúsítja meg egyszerre, a Damned If She Do belassult bugiját botladozó refrének zökkentik ki és lódítják meg, a You Don’t Own The Road a Roxy Music-féle Love Is The Drug egzotikus diszkó-funkját vetkőzteti kihívó szexi garázs-bluesra, a bluesos hangulatban maradó Pots And Pans pedig egy laza közös búcsúszám a párostól, mely egy évtizedes működésének egyik legjobb anyagát hozta össze minden erőlködés nélkül.