(Atlantic/Warner, 2011)
Míg a brit nagyközönség Duffy (Endlessly) és Adele (21) visszatérésével, és az utóbbi egyre és egyre nagyobb sikerével foglalkozott, feltűnt egy csendes győztes is. Rumernek 2010 novemberében jelent meg a bemutatkozó nagylemeze. Kiadója magabiztosan engedte útnak a dalszerző-énekesnőt, a háttérben már ismertté válása előtt egy emberként hatódtak meg tőle nagynevű zenészek, zeneszerzők és zeneipari szakemberek, utána meg már a közönség is: a Seasons Of My Soul az első két hónap alatt háromszázezer példányban kelt el (az már platinalemez) és máig jelen van a brit listákon – márciustól pedig már nálunk is hivatalosan forgalomba került.
Rumer, vagyis Sarah Joyce 1979-ben, a pakisztáni Iszlámábádban látta meg a napvilágot, hányattatott sorsa érlelte határozott fellépésűvé, tudatossá, egyszersmind bizonytalanságokkal küzdővé, törékennyé (egyszerre bölccsé és rácsodálkozóvá). Egy Pakisztánban élő brit expat család hetedik, legfiatalabb gyermekként született, de mint számára 11 éves korában – szülei válásakor és Angliába költözésükkor – kiderült, testvéreivel ellentétben az ő vér szerinti apja a család pakisztáni szakácsa. 16 évesen abbahagyta az iskolát, némi művészeti tanulmányok után egy La Honda nevű indie/dream pop formáció élén kezdte karrierjét 2000–2001 táján Londonban (27 Women című daluk egy Tic Tac-reklámban is szerepelt, ám furamód nem jelent meg kislemezen, csak a Commercial Breaks – The Essential Sound Of TV Advertising című korabeli válogatáson), de az együttes igazi befutása előtt megtudta, hogy anyja rákkal küzd, ezért hazaköltözött hozzá. Édesanyját 2003-ban bekövetkezett haláláig ápolta, később egy érzelmi összeomlás után 2006-ban csatlakozott egy kommunához, míg végre rátalált a helyes útra, és dalok formájában kezdte el kiírni magából fájdalmait. Az út persze hosszúra nyúlt a dalszerző-gitáros-énekesnő számára: pincérnőként, eladóként dolgozott dél-londoni kávézókban, bárokban, üzletekben, még 2010 elején, harmincévesen is egy pékség felszolgálójaként járt open mic estekre fellépni.
.jpg)
Producere, Steve Brown is egy ilyen alkalommal fedezte fel, és utána mintha a legtermészetesebb lenne, megnyílt számára minden ajtó (pedig már előtte is megtette a magáét: előbb egy Stereo Venus nevű lounge-os duóval próbálkozott, majd 2007-ben Rumer And The Denials név alatt egy kislemezt is kiadott Come To Me High címmel, sőt 2009-ben a Grains című Boozoo Bajou-lemezen is énekelt vendégként három számot). Rumer hangi adottságait tekintve a néhai Karen Carpenter (a hetvenes évek Amerikáját uraló – legjobb dalaiban egyszerűen fenséges – soft pop testvérduó, a Carpenters 1983-ban elhunyt énekesnője) inkarnációjaként hat, szerzeményei az easy listening mester Burt Bacharach világába is belepasszolnak, de jó adag folk-pop (Judee Sill), zongorás pop (Laura Nyro), sőt Joni Mitchell-féle dzsesszes folk is megtalálható dalaiban. Na meg persze – biztos, ami biztos – egy csipetnyi soulos hangszerelés is, de Rumert igazából csak oldalágként szabad megemlíteni Adele, Duffy és társaik kapcsán.
Általában bárki számára, aki meghallja Rumert, egyből nyilvánvaló, hogy igazi tehetséggel van dolga (Burt Bacharach rögtön az első szakmai suttogások után repülőjegyet küldött neki, hogy a saját lakásában lévő stúdióban hallhassa énekelni), az viszont koránt sem egyből nyilvánvaló, hogy a Seasons Of My Soul mennyire jó lemez. Jó, nyilvánvaló, hogy egyfajta továbblépés a még mindig aktuális retrós soultól a nem igazán divatos soft pop/easy listening felé. Elsőre nyilvánvaló, hogy olyan kellemes lemez, hogy vasárnap délutáni lemez, hogy szomorkás őszi lemez. Aztán többedszerre ez a sajátos karaktere egészen erős sugárzással töltődik fel, figyelmet követel magának és burjánzik váratlan irányokba. Még a brit rádiókban minden nap többször felhangzó kislemezsláger, a Slow is egészen sajátosan válik le az előtte megszólaló többi zenéről, és hoz pár pillanat alatt létre egy olyan külön kis univerzumot, mintha egy különleges, valószínűtlen állomásra tekertünk volna.
Az ismerősnek ható, fülbemászó, azonnal magába szippantó – és a későbbiekhez képest még egészen tempós – Am I Forgivennel (az „I lost my heart/I didn’t know what to do” sorokkal) kezdődik az album, a következő Come To Me High már biztonsággal vezet a Carpenters-lemezek világába, aztán a Slow süllyedő-emelkedő dallamai egyértelműsítik: klasszikus, időtlen, mégis meglepő, de megfejthető rétegekkel teli, lassú zene következik. Klasszikus, leginkább az ötvenes-hatvanas évekbeli dalszerzői és hangszerelési hagyományok, a Brill Building-iskola (a Bacharach/David- vagy Goffin/King-szerzemények) értelmében, csak azoknál visszafogottabban, finomabban, halkabban (Take Me As I Am, Aretha, Saving Grace).
A lemez második fele személyesebb és még csupaszabb. A tisztán zongorás Thankful például egészen szívbemarkoló, mintha Suzanne Vega Tom’s Dinerjének megfigyeléseit folytatná egy másik közegben, és még egy egyértelműsítő Carpenters-utalás is érkezik („and the radio’s playing Superstar”). Rumer albumának vége felé blokkban sorakoznak egymás után a közvetlenül édesanyja elvesztése feletti gyászából született szerzemények (Healer, Blackbird, On My Way Home), de aztán a legvégén elemelkedünk szinte minden korábbi témától, és egy ravaszul felépített, felemelő dal (Goodbye Girl) biztosítja, hogy szívesen újraindítsuk az albumot. És a Seasons Of My Soul összességében biztosítja azt is, hogy nem egy néhányszor meghallgatandó, de aztán elfelejthető gyors sikerlemezzel van dolgunk.
Ugyanakkor az is biztos, hogy hangulatlemez, mint azt címe is sugallja. De talán épp ez a legjobb vonása. Nem kell megijedni, ha éppen nem tűnik hatásosnak, érdemes félretenni kicsit és egy új évszakban újra kipróbálni.
(Az album nálunk is kapható 2011-es nemzetközi kiadására a Goodbye Girl után bónuszként még két plusz szám is felkerült, egy-egy elegáns feldolgozás az Alfie és Aranyoskám című filmek klasszikus betédalaiból – az Alfie egy Bacharach/David-szerzemény, az It Might Be You-t pedig Dave Grusin komponálta).
9/10
Dömötör Endre
www.rumer.co.uk
Rumer: Aretha
Rumer: Am I Forgiven
Rumer: Slow
