(Memphis Industries, 2011)
A brightoni The Go! Team 2004-ben robbant be a zenei színtérre Thunder, Lightning, Strike című bemutatkozó lemezével, amely az első perctől az utolsóig energikus, mozgalmas számok gyűjteménye volt, őrült ritmusokkal, zajos gitárokkal, oldschool hiphop hangulatokkal és – főleg – okosan használt hangmintákkal a hetvenes-nyolcvanas évekből. A multiinstrumentalista-producer Ian Parton szüleinek konyhájában rögzített albumból áradt az önfeledt jókedv és kamaszos nemtörődömség, ami az egészet egy jól sikerült házibuli aláfestő zenéjévé varázsolta. Parton a projekt köré igazi élő zenekart is szervezett (a vagány kis fekete MC-lány, Ninja igazi főnyereménynek bizonyult a koncerteken), és a 2007-es Proof Of Youth-on már keveredett is a két koncepció. Aztán eltelt újabb három év, és 2010 őszén a T.O.R.N.A.D.O című visszatérő kislemez jelezte, hogy jön a harmadik Go! Team-album.
A 2011 elejére átcsúsztatott Rolling Blackouts című új anyagot beharangozó kislemezdal kellemes meglepetés volt, ügyesen hozta a B-filmes zenei hatásokat és ezzel együtt a korai Go! Team-lendületet – lehetett bizakodni, hátha sikerül újra átmenteni lemezre az élő fellépések energiáját. Partonék azonban, úgy tűnik, harmadszorra már nem tudnak olyan elementárisak lenni, a lemezt nyitó T.O.R.N.A.D.O után ugyanis kicsit visszavesznek a tempóból, és az őrült bulizás helyét kedves mosolygás veszi át. Több szám is egészen egyszerű popos dallamvilágot követ (ilyen a Deerhof énekesnőjét, Satomi Matsuzakit szerepeltető Secretary Song vagy a Best Coast-frontleány Bethany Cosentino vokáljával kiegészült Buy Nothing Day kislemezdal is), az ártatlanul csilingelő Ready To Go Steady három perce pedig már szinte twee pop jelleget ölt. Ez a lágyulás – nevezzük így – egy darabig egészen kellemes, de sajnos egy-két dal többszöri hallgatás után már unalomba fullad. Még szerencse, hogy a Go! Team táncosabb, vadabb oldala is újra előjön a lemez folyamán: a Bust-Out Brigade fúvósai például heist filmeket idéznek, az album utolsó harmadát bebikázó The Running Range-ben dögös basszustémára úszik be egy magával ragadó együtténeklős refrén, majd a címadó dalban visszatér Bethany, hogy összehozzák az album egyik legjobb számát, végül pedig a Back Like 8 Track megadja az energikus zárást.
Nagyon úgy néz ki, hogy a Go! Teamtől már tényleg nem várhatunk a bemutatkozáshoz hasonló nagy dobást, de ha az előzetes várakozásokon enyhítünk egy kicsit, akkor nem fogunk csalódni. Kedves semmiség néhány erősebb pillanattal – az igazi buliszellemet az élő koncertek őrzik.
7/10
Csada Gergely
egy részlet az együttes 2011. januári bécsi koncertjéből:
