Bryan Ferry: Olympia

(Virgin / EMI)
 
2010 végén egyszerre jelentkezett új albummal a Roxy Music hajdani „két dudása”, a két Brian: az experimentalista Brian Eno (Small Craft On A Milk Sea) és az örök playboy Bryan Ferry (Olympia), sőt az utóbbi lemezén még az előbbi is közreműködik. A veteránként is stílusos Ferry a klasszikus popzenész-dandy mintapéldánya, akire egészen biztosan igaz a Morrissey-klasszikus címében foglalt meghatározás: The Last Of The Famous International Playboys. Új munkája, az Olympia azonban – mindnyájunk örömére – nem fáradt múlt, hanem aktuális stílusok felett álló kifejezetten élvezetes jelen idő.
 
Az 1945-ös születésű Bryan Ferry csaknem négy évtizede popkulturális kulcsfigura: az art popot édeskés glamourral, a retrót futurizmussal elegyítő, 1971-ben alakult Roxy Music dalszerző-zongorista-énekeseként – a többé-kevésbé hasonló szellemben alkotó, körülbelül ugyanakkor csúcsra érő David Bowie ikercsillagaként – vált ismertté. Ferry és zenekara egyszerre volt hatással a poszt-punkra és az új hullámra (olyanokra, mint a Magazine, a még megalomániamentes korai Simple Minds), különösen az újromantikusokra (a Duran Duranra vagy a Spandau Ballet-re), a nyolcvanas évek gitárzenekaraira (például a már említett Morrissey vezette Smithsre), a kilencvenes években a Radioheadre és a britpop színtérre (többek közt a Pulpra, a Suede-re vagy a Divine Comedyre), majd a kétezres évek kulcsjátékosaira is (gondoljunk például Anthonyra, a Molokóra, az Arcade Fire-re vagy az Interpolra). A sármos Roxy-énekest még a magyar underground egyik kulcszenekara, a Balaton is megénekelte Tangó című dalában: „Nem a te tangódat / járják már Ferry”.
 
Bryan Ferry már zenekara működésével párhuzamosan is jelentetett meg saját albumokat, a hetvenes évek során összesen ötöt (első szólólemeze, a még teljes egészében feldolgozásokból összeállított These Foolish Things ugyanabban a sűrű évben – 1973-ban – jelent meg, mint a második és harmadik Roxy Music-album), majd az együttes 1983-as feloszlatása után szólópályára lépett (e korszakának első munkája az 1985-ös Boys And Girls rögtön milliós eladású No.1 siker lett). 2001-ben aztán egy turnéra újjáalakította Roxy Musicot, és időről időre azóta is fel-fellép régi társaival. A legendás zenekar, mely az 1982-es Avalon óta nem prezentált új sorlemezt, évek óta ígér új stúdióalbumot (ráadásul olyat, melyen az 1973-ban kilépett szintetizátormágus, Brian Eno is szerepel majd!), de egyelőre csak Bryan Ferry-szólólemezek érkeznek helyette.
 
A Bob Dylan-feldolgozásokat tartalmazó 2007-es Dylanesque után Ferry most egy olyan új albummal jelentkezik, mely – hasonlóan a 2002-es Frantichez – ismét többnyire saját szerzeményeket tartalmaz, s mint ilyen, bizony nem halovány őszike, hanem szólópályafutása legjobb pillanatai közé tartozik, több igen emlékezetes dallal. Az Olympia címet kapó lemezen (melynek Édouard Manet azonos című 1863-as festményét megidéző borítóján a pop-topmodellt, Kate Mosst láthatjuk), a nyolc évvel ezelőtti albumhoz hasonlóan, ismét vendégszerepel a hajdani társ, Brian Eno és a Radiohead gitárosa, Jonny Grenwood, ám az elegáns dalcsokorhoz most olyan további popcelebritások is adták nevüket, mint Roxy Musicból ismert Phil Manzanera gitáros és Andy Mackay oboás, a Eurythmics-veterán Dave Stewart, a Red Hot Chili Peppers-basszusgitáros Flea, a dzsesszbasszista Marcus Miller, a Chic-vezér Nile Rodgers, a Pink Floyd-gitárhérosz David Gilmour, illetve a Scissor Sisters és Groove Armada tagjai (ez utóbbiak 2010 elején megjelent Black Light című lemezükön énekesként „alkalmazták” Ferryt).
 
Az „öregedő playboy érzelmes vallomásai” címkével is kategorizálható Olympia – alkotója önértékű státuszához méltó módon, tulajdonképpen teljesen logikusan és igen dicséretesen – nem próbál erőltetetten aktuális lenni, hanem inkább időtlen perfekt pophangzást kínál. Saját és Roxy Music-os hagyományain túl ebben némileg hasonlít David Bowie 1999 és 2003 közötti utolsó lemezeihez vagy – hogy egy másik kortárs/rokon popkultikont említsünk – a fekete díva, Grace Jones 2008-as vissztérő albumához, a Hurricane-hez.
 
A lemezen szép számmal találunk a Bryan Ferry-kánonba illeszkedő „definitív” dalokat, olyanokat, mint a beharangozó kislemeznek választott hömpölygő You Can Dance (ez DJ Hell-féle mixében, U Can Dance cím alatt már 2009-ben megjelent, a német producer Teufelswerk albumán), a hűvös luxusfunk Alphaville, a Phil Manzanerával közösen írt BF Bass (Ode To Olympia) vagy a januári Groove Armada-lemezről ismerős Shameless gazdagon hangszerelt új verziója. Ugyanakkor nyilvánvalóak az oda-vissza linkek is Ferry múltja, az őt ért hatások és a mai színtér aktuális előadói között: a Tim Buckley-klasszikus Song To The Sirenből készített feldolgozás a Roxy Music-féle Avalon ikerdarabja is lehetne (érdekesség, hogy nemrégiben Brian Eno is pont a Song To The Siren egy feldolgozását használta fel a Komfortos mennyország című filmhez összeállított – amúgy a filmhez hasonlóan borzalmas – aláfestő zenéjében), míg a Me Oh My a Coldplay, a Scissor Sistersszel írt Heartache By Numbers pedig a Killers vagy a Keane repertoárjába férne be gond nélkül.
 
8/10
 
Németh Róbert

http://www.bryanferry.com