(V2/Cooperative, 2010)
Bár a Jamaica együttesről csak pár hónapja beszél a világ, a kezdetei 1999-ig, egy eltörött lábig és egy ennek következtében hirtelen sok szabadidőre szert tevő párizsi fiúig, Antoine Hilaire-ig vezethetők vissza, aki – hogy több csaj jusson neki – Poney Poney név alatt indított egyszemélyes popzenei projektet. A gitáros-énekes 2000-tól felvételeit már a MuscloRecords kiadónál jelentette meg, ahol két másik zenekar – a Gallantry és az also(starring) – tagja is volt, a minicég 2003-as válogatáslemezén pedig a Poney Poney együtt szerepelt az akkor startoló Justice duóval. Egy szép barátság kezdete.
A Poney Poney 2005-től Florent Lyonnet basszusgitáros-vokalistával és egy dobossal kibővülve már igazi rocktrióként turnézott, felvételeik producere pedig a régi haver, Xavier de Rosnay volt a Justice-ból. A 2006-os Junior című dal után a 2007-es Cross The Fader már lelkes szakmai fogadtatásban részesült, ahogy aztán a By The Numbers is, de az album csak nem akart megszületni. Eltelt két év és közben sok minden változott: Antoine és Florent már duóként dolgoztak, és úgy döntöttek, ideje tiszta lapot nyitni. Albumuk anyagát a Cassius-tag Philippe Zdar párizsi stúdiójában vették fel (ahol a Phoenix együttes legutóbbi sikerlemeze is született), Xavier mellé további produceri segéderőnek megszerezték a Daft Punknál már jól bevált hangmérnököt, Peter J. Francót is, az új korszak kezdetét pedig 2009 őszén a zenekarnév lecserélésével jelölték (pár hónappal korábban a When Do You Wanna Stop Working? EP még Poney Poney név alatt csusszant ki). Minden készen állt egy újabb francia világhódításhoz.
Sokak szerint a Jamaica lehet az új Phoenix – nos, mindketten ugyanazzal a lemezcéggel állnak szerződésben, mindenképpen vannak hasonló számaik, sőt még a srácok énekhangja (és persze finom akcentusa) is hasonlít, de zeneileg a No Problem című Jamaica-album a soft rocknál valamivel durvább gyökerekhez is visszanyúl. A nyolcvanas évekbeli metáltól a pop-rockon át az electróig sok stílus nyomait felfedezhetjük a lemezen (bár a gépi dobokat használó album sok helyen electro besorolást kapott, szintetizátorokat szinte alig hallunk – ez fontos kitétele volt a minimalista-perfekcionista koncepciónak). Antoine-ék a hajdani célkitűzést továbbra is szem előtt tartva írták meg az angol nyelvű dalszövegeket – többségük különféle csajozós helyzeteket mesél el vagy épp ad hozzájuk tanácsot. Ne kerteljünk: a dalok nagy része szexre van kihegyezve, de a konkrétumokat franciáink okos szójátékokkal kerülik el.
Az album két nyitószáma a blogger szcénában már jó köröket futott: a Cross The Fader és az első Jamaica név alatt megjelent kislemezdal, az I Think I Like U 2 remek hangulatot teremt, és meghozza az ember kedvét a továbblépéshez. Ezek után következik a könnyedebb, poposabb Short And Entertaining, s ekkorra már kirajzolódik a zenekar egységes hangzása, amely erősen támaszkodik a remekül hangosított metálos gitárokra, talán túlzottan is erősen. A végig nagyon hasonló sound itt-ott monotonitásba is fullad, de a számok szerkezeti sokszínűsége szerencsére javít a helyzeten. Kuriózum például a Gentleman, az album talán legkönnyedebb – a Phoenixre leginkább emlékeztető – kis popszösszenete, de érdemes itt kiemelni a Velvet Underground Sweet Jane-jének riffjére épített Jerichót vagy a már említett By The Numberst is, amit elég nehéz gagyi metálhoz méltó headbangelés nélkül hallgatni. Ráadásul ami mostanában nem divat: az album a végére sem fogy ki a slágeres számokból. A legutolsó dal, a poposan induló és metálszólóval végződő When Do You Wanna Stop Working? stílszerű keretbe is zárja az albumot.
Egysíkúság ide vagy oda, a No Problem remek album táncparkettre és személyes hallgatásra egyaránt. Legközelebb egy kicsit több meglepetést és sokszínűbb hangzást kérünk a Jamaicától, és akkor tényleg nem lesz semmi probléma.
8/10
Gogohija György
http://jamaicanoproblem.fm/
http://www.myspace.com/ithinkilikejamaica
+ a régmúlt: http://musclorecords.free.fr/
