2025. január 12-én meghalt Hó Márton, az egyik legtehetségesebb magyar énekes-dalszerző, a Jégkorszak frontembere, a Gustave Tiger basszusgitárosa, a Recorder egykori szerzője. Három barátja és alkotótársa így emlékszik rá. Ez a cikk nyomtatásban egy éve, a Recorder magazin 121. számában jelent meg.
SZURCSIK ERIKA
Marci zenésztársa a Gustave Tiger zenekarban.
Marci hangját ismertem meg először. Olyan volt, mint egy puha pamutpizsama (kockás), amiben szívesen eltölt az ember egy döglős vasárnapot. Egy lukasra mosott kedvenc zenekaros póló, ami alá nem veszel melltartót, egy friss frottírtörölköző, amit magadra tekersz valami természetes vízben fürdőzés után, vagy egy meleg Tini Ninjá-s hálózsák egy jéghideg, beázott turnébuszban. Ez utóbbival egyszer valóban megmentette az életemet egy viszontagságos hazaúton Lengyelországból. Miközben ezt a szöveget írom, Marci Befejezetlen Lemezét hallgatom repeaten.
Marcival jóval a Gustave Tiger előtt ismertük meg egymást, amikor bekerültem a szcénába még a 40 Days-zel. Az összebarátkozásunkra úgy emlékszem, hogy egy Beat On The Brat-buli után, sörrel a kézben hazatámolyogtunk, ahol aztán az ablakban láncdohányozva hülyébbnél hülyébb zenéket raktunk egymásra napfelkeltéig. Aztán persze szexeltünk, de ez később sose volt téma, nem is nehezített, sőt, inkább talán megadott egy mélyebb, intimebb alaphangot a baráti és zenésztársi kapcsolatunknak. A zenekarban bajtársak voltunk. Figyeltünk és vigyáztunk egymásra. Persze Marcit soha nem kellett félteni (vagy talán jobban kellett volna, mégis). Valahogy mintha mindig védte volna egy kozmikus erő. Dehát mind tudjuk, ő nem is erről a bolygóról való volt.
Volt köztünk egyfajta melankolikus testvériség, ami a helyek előtt cigizgetésekben, az idióta viccelődésekben és a turnék pokoli másnapjain megnyugtató szilárdsággal tartott össze minket. Sokat nevettünk azon, hogy mennyire szar minden. De velem ellentétben Marci soha nem esett kétségbe. És sosem volt mérges. Valami számomra felfoghatatlan képességgel elfogadta a dolgok történését, és csak legyintett. Soha nem láttam Marcit idegesnek. Mintha tudta volna, hogy úgyis minden rendben lesz. Hiszen soha nem volt még olyan, hogy ne lett volna valahogy.
2022-ben a Kedves lemezem podcastban beszélgettünk Hó Mártonnal a Dalok a fürdőszobában című lemezéről, amit egyre többen ismernek el óriási hatású, korszakalkotó mesterműként.
Amikor a Senki se tengert írtuk, mindenki pörgött, hogy mennyire fasza lett, megírtam rá az énekdallamot, de szöveget sehogy sem bírtam magamból kiszenvedni. Ekkor Marci közbelépett, hogy ja, amúgy tessék, itt van egy. Furcsa volt egy ennyire atipikus, és legfőképp magyar nyelvű szöveg a zenekar életének azon a pontján, de azt hiszem, mégis tökéletesen illett hozzá ez a megfoghatatlan, álomszerű kép tengerekről és óceánokról, az arcunkon átúszó, zajló érzelmekről, mint puha es sikamlós tengeri lényekről, mikro- es makrotávlatokból nézve az emberiséget és az életet a földön, ahogy Marci mondta: a globális felmelegedés szemlélőiként. A kedvenc sorom, hogy „minden állat volt egyszer porcelán”: mint egy visszafordított elmúlás, egy fényes, kemény, nemes tárgy felolvadása és életre kelése, és ezzel halandóvá válása. Nem kellett érteni, érezni kellett. Tömény melankólia.
Bárcsak jobban tudnék emlékezni. Annyi jó dolgot éltünk át együtt. De az agyam egy lukas vödör. Napok óta ülök és nézek magam elé, próbálom felidézni, és fáj, mert minden emlékem egy örvénybe hullott, minden egyszerre kavarodott fel és szóródott szét egy hatalmas űrben, január elején, és azóta csak kapkodok a darabok után. Én itt vagyok a földön, ő pedig nagyon messze, millió darabban fent az égen.
És most mindenkinek a barátja, és onnan integetve figyeli, ahogy szép dolgokat mondunk róla.
Amikor utoljára találkoztunk 2023 nyarán, Krisztiánnal éppen a Duna-part felé tartottunk, hogy kiüljünk egy sörrel, Marci pedig épp próbáról jött, a kisbolt előtt egymásba futottunk. „Persze, miért ne”, mondta, és jött velünk. Ültünk a rakpart lépcsőjén és beszélgettünk, mindenről és semmiről. Az egészségéről nem akart. Azt mondta, unja, hogy mindenki azzal nyaggatja, hogy miért ilyen sovány. De hát mind aggódtunk. Aztán augusztusban, mint minden évben, elhívtam a születésnapomra. Másnap írt, hogy „aaaa, sajna nem tudtam jonni, kozbejott vmi, de majd legkozelebb, boldog szulit (pezsi emoji, szívecskés szemű emoji, koccintó pezsgőspohár emoji, ünneplős emoji és egy szívecske puszit küldő emoji)”. A tavalyi szülinapomra még visszajelzett face-en, hogy jön, de aztán már nem írt. Idén is meg fogom hívni, hátha.
TÖVISHÁZI AMBRUS
Marci lemezeinek producere.
Marci halálával kapcsolatban még mindig az őrület végtelen ciklusában forog az agyam, szóval nem biztos, hogy releváns vagy érdekes, amit most mondani fogok.
Amikor valami olyasmit veszítünk el, amit addig természetesnek vettünk, akkor döbbenünk rá igazán, mit is jelentett számunkra. Marci halálával is pontosan így vagyok. Soha nem volt még olyan dalszerzőtársam, akivel ennyire kevés szóból is megértettük egymást. Nem úgy, hogy egy nyelvet beszéltünk, hanem úgy, hogy a kommunikációnk szinte kizárólag a zenén keresztül zajlott. Nem tudtam róla, hogy éppen hogy van – a dalokból értettem meg. És ezen keresztül nagyon sok mindent megtudtam róla. És fordítva szerintem ő is rólam.
A szavak birodalmán túl minden egyszerű volt vele. Mindig valami pozitív üzenetet közvetített, mindig klassz, támogató energiát adott az éterbe. A szerzők világában, ahol mindenki a saját személyiségét, egóját és csigaházát cipeli magával, mint egy szerzetes, vele nekem ez sosem volt akadály. Nem emlékszem olyan helyzetre, amikor egy közös dalötletnél elakadtunk volna. Mindig magától értetődően alakult minden. Ha átküldtem neki valamit, egyből a szívéből jövő választ kaptam vissza.
Ez a könnyedség, ez az ötletek dobálásának természetessége – elképzelhetetlenül ritka.
NAGY V. GERGŐ
Marci pénteki barátja.
Minden színtéren kétfajta ember van: az egyik csinál valamit (zenél, előad, szervez, dídzsézik), a másik csak néz. Bámul ki a fejéből. Nyilván az előbbiek azok, akik miatt lehet egyáltalán nézni valamit, mert nekik van vagy volt valami ötletük és gondolatuk, oké, legalább eszükbe jutott néhány ismerős gitártéma vagy ötsornyi dalszöveg, amiből össze lehet pakolni egy számot. De azért az utóbbiaknak is van feladatuk, mert ők sörrel a kezükben, álldogálva-segglóbálva visszaverik a termekben a hangot és a fényeket, buszmegállóig kísérik a talajrészeg basszusgitárosokat, ráadásul nekik kell (vagy nekik is lehet) jópofa bunkóságokat beleordibálni a számok közötti csendbe, és gyakran az ő reszortjuk az is, hogy végül elmondják: jól vagy szarul „szólt” az egész. Ezek a bámuló emberek – a nem-résztvevők, a gruppik, a haverok haverjai, az ott ragadtak, meg azok, akik akarnak egy zenekart, de végül sosem lesz zenekaruk – jellemző járulékai és otthonossá bélelői minden szint alatti szcénának: néhány cipőre tapadt falevél, egy-egy sarokig melléd szegődő kóbor állat, pár örök haver a pénteki buliból, akiknek már elfelejtetted a nevét.
Nagyjából egy évtizedig alakítottam ezt a szerepet többek között a budapesti indie-színtéren, ennek minden örömével és melankóliájával – és ha valami meglepett Hó Marciban, akkor az az volt, hogy ő csodás pedigréje ellenére pont ugyanilyen ábrándosan tanácstalan, béna tagnak tűnt a többiek között. Ha valaki színpadon van, akkor azért mégiscsak hordhatná máshogy magát – gondoltam én; s főleg lehetnének súlyosabbak a léptei, ha mondjuk olyanokat ír, mint a Senki se tenger vagy a Mikor pilóta voltam, vagy ha tényleg új életet és értelmet tud adni az énekes-dalszerzői intézménynek 2010 környékén. De ettől a hórihorgas, idétlenül vihorászó fazontól semmi sem állt távolabb, mint egy érvényes művészpóz vagy a méltóságnak bármiféle patetikus elképzelése, mert valószínűleg körülötte senki sem látta élesebben ennek az egésznek (az angolszász mintákat másoló magyar indie-nek, az egyszálgitáros dalnokszerepnek, vagy egyáltalán az Orbán-korszak tavaszán átélt bel-pesti későkamaszkornak) az elementáris ügyefogyottságát. Ez a csávó pont úgy bámult körbe ezeken a bulikon, mintha ő is csak odakeveredett volna az idei menők közé – de a mindent fonák módon elviccelő, romantikus kívülállásából és a világra közelről rábámulók törékeny nyitottságából egy igazán szuverén hangot és egy rakás vitán felül kurva jó számot tudott kiformálni (és ez az első Jégkorszak-lemez óta eltelt minden egyes évvel egyre tisztábban látszik).
Szóval utólag baromi nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy mi ketten néhány hétig ugyanazokat a csajokat nem szedtük föl, ugyanazokban az afterekben röhögtünk szégyentelenül infantilis marhaságokon, vagy együtt terveztünk dolgokat, amelyekből nem lett semmi soha. Aztán persze pár hónapig vagy tíz évig nem láttuk egymást egyáltalán, de a pénteki haver – mert ugye én az voltam neki, és én is annak láttam őt, a szó legszebb értelmében és a létmód legnemesebb példájaként – pont attól pénteki haver, hogy hétközben vagy két piálás között szinte nem is létezik, mert csak annyira része az életednek, mintha egy távoli halottad lenne, de amikor hétvégén összefuttok egy koncerten vagy a BOTB előtt semmiről beszélő emberek között, akkor hirtelen újra testvérek vagytok. Együtt, magas hangon nevettek magatokon, lejmoltok cigit, rácsodálkoztok a másik értelmetlen mondatára, és valahogy a dolog tökéletes súlytalanságából próbáltok kinyerni bármi megfoghatót – aztán nem sokkal később egyedül, valami kajla kerülőúton, a maradék sört lögybölgetve lófráltok hazafelé. „Sétálok a hegyen. Várom, hogy legyen.” Szóval tali pénteken, tesó.
headerkép: Komróczki Dia
