Mi az ára a traumának? Moor Mother: The Great Bailout (lemezkritika)

Moor Mother rémisztő új lemeze a brit kolonializmus mocskába belepusztult és elfeledett afrikai rabszolgák velőtrázó kiáltása. Ez az írás először a Recorder magazin 113. számában jelent meg.

Megérte a 19. század Nagy-Britanniájában – és agyonhódított gyarmatain – afrikai rabszolgákat tartani, de jobban megérte őket elveszteni. A rabszolgaság 1833-as eltörlése után ugyanis a hirtelen rabszolgátlanul maradt rabszolgatartóknak összesen – mai árfolyamon – közel húsz millió fontot ítéltek meg az adófizetők pénzéből, ami jó magyar forintra átszámítva olyan mérföldes számsort jelent, amit elsőre senki nem képes kiolvasni. 

Camae Ayewa – azaz Moor Mother – legújabb és minden bizonnyal leglesújtóbb lemeze azokról szól, akiket embertelenségük gazdaggá tett, miközben méltó emléket állít azoknak, akik a kiolvashatatlan számsor árnyékába veszett névtelen sírokban fekszenek elfeledve. A brit kolonializmus elhallgatott-elmismásolt ocsmányságait metodikusan és kérlelhetetlen haraggal megüvöltő The Great Bailout nem evilági – olykor nehezen is viselhető – hangkollázsai izomból meglendített kaszaként szabdalják szét a rabszolgaság érdektelenségig ismételt amerikai narratíváját. Ez nem a 12 év rabszolgaság. Ez az afrikai diaszpórát (is) rákként felzabáló európai imperializmus mocska. „Európa az Isten, minden más az Ördög” – morogja Ayeva azon a hátborzongató hangon, amin más soha nem fog morogni. 

A The Great Bailout mintha ebből a verssorból született volna a 2010-es évek végén, amikor Ayewa egy interjúban megpendítette, hogy szívesen felismerhetetlenségig roncsolná a vérrel vett európai kultúra ékkövét: a klasszikus zenét. A London Contemporary Orchestra egyből rá is ugrott az ötletre, ugyanakkor a The Great Bailout kamarazenekari kísérettel előadott 2019-es első – kortárszenei performanszként felfogható – változatához képest az idén márciusban megjelent lemez célzottabb, teljesebb, kegyetlenebb. 

A szétcseszett, megtört, disszonánsan sikító vonósok velőrázására félelmetesen atonális, kiszámíthatatlanul robajló poszt-indusztriális zajfolyamok nehezednek (Scott Walker rohadtul büszke lenne), felismerhetetlenné torzult hangszerek recsegnek-ropognak, a tiszta hangok hiányát alig töri meg igazi dallam, formátlanul folyó elvadult ütemek és szorongásban hagyott témák ismétlődnek taglózó tébolyig, miközben dühös rettegésbe bénult operaházi démonok sipítják (jó, áriázzák) keresztül Ayewa torokszorító beat-szabadverseit. 

Megfoghatatlan az egész, de mégis ki akarna hozzányúlni. Az emberi gonoszság, bigottság, érzéketlenség, kapzsiság, az esztelen pusztítás és a kihasznált ártatlanok zenéje ez. Az, hogy ez a zene mennyire avantgárd, minimalista, afrofuturista, punk vagy jazz vagy experimentális, marginális. Mert pontosan olyan, mint az évszázadok gyomorforgatóan le se szart igazságtalanságaiba és vériszamos atrocitásaiba – elhangzik jó pár évszám, helyszín és el nem mesélt szennyes tett – beledöglött milliók utolsó kiáltása. Őket ki fogja kompenzálni?

Ayewa vaskos – és joggal nem kifinomult – szatirikus költői kérdésekkel hantolja ki a falfehérre festett történelem elérhetetlen mélyébe fojtott fekete sorsokat. Kik építették az országot, hogy aztán a halálba deportálják őket? Kik fizették meg a felejtés bérét? Mi az ára a generációs traumának? Isten óvja a királynőt, mert rajta kívül mégis kinek értékes még az élete? A The Great Bailout sokkoló szerzeményeiből ébredő holtak megvetően nézik, ahogy tragikus múltjuk végre megsebzi a szégyenében szemét lesütő jelent.

Pernecker Dávid

8/10