Ulysses után szabadon. Taylor Swift saját narratívája

Oppresszív tudatfolyam, terápiás munka vagy csak az elmulasztott tinédzserkort kamatos kamattal bepótoló csapkodás? Taylor Swift világában mindez egyszerre is lehetséges. Ez az írás először a Recorder magazin 114. számában jelent meg.

Még annak is meg kellett őrülnie a kíváncsiságtól körülöttem, aki csak úgy mentális rágóguminak használja a zenét a mindennapokban, de semmi esetre sem mondható vérbeli Swiftie-nek. A The Tortured Poets Department megjelenése előtti hetek a környezetemben, de pláne a közösségi média egyes sarkaiban kibírhatatlanok voltak a találgatások, tervek, konteók idegtépő áradása közepette. Antropológiai érdeklődéssel szemléltem, ahogyan megállapodott fölnőttek szerveznek TTPD brunchot, hoznak létre TTPD Whatsapp-csoportot, vesznek ki péntekre szabadságot (!), hogy aztán a megjelenés napján üzenetekkel bombázzák a teljes baráti körüket, ahelyett hogy a villásreggeli romjai fölött az exük karjaiba omolva zokognának.

Ez a fogadtatás akár túlzásnak, sőt egyenesen fikciónak tűnhetne, de nem az. Nem tudnék még egy mainstream előadót mondani, akinek a legújabb, friss, ropogós dalokat tartalmazó, váratlanul-duplaalbumát ennyire felfokozott várakozás előzné meg, akinek a szavai felett milliók gyakorolnának napokig-hetekig exegézist: Taylor Swift viszont lebírta az egész világot.

Minden egyenetlensége ellenére a The Tortured Poets Department és a hozzá tartozó plusz 16 tracket tartalmazó The Anthology egy rendkívül érdekes talány. Az apropó és a kontextus unásig ismert, de az eltelt idő egészen más felhangot kölcsönöz az egésznek. Swift tönkrement kapcsolatai brit fiúkkal éveken át táplálták kiapadhatatlan forrásként a bulvármédiát, ahogyan jelenlegi kapcsolata Travis Kelce-vel, a zsinórban kétszer bajnokságot nyert Kansas City Chiefs amerikai futballcsapat tight endjével táplálja ugyanazt a bulvármédiát – érdekes módon az utóbbi, felhőtlenül boldognak tűnő és ekképpen is prezentált szerelem jobban borzolja az amerikai kedélyeket, mint a csúnya érzelmi sebekkel végződő viszonyok: Trump-hívők ezrei várták rettegve, hogy a Super Bowlon Taytay és Travis kart karba öltve teszik majd le a voksukat Joe Biden mellett. Ízlelgessük csak: Taylor Swift mint a háttérhatalom letéteményese.

Ebben a fénytörésben még erősebb a kontraszt, amit a The Tortured Poets Department tematikáját és stilisztikai-poétikai eszköztárát illetően megalkot. Ezzel az albummal a Swift-életmű és reprezentáció ismeretében a hallgatónak tényleg meg kell dolgoznia, mert az élmény szempontjából a popzene majdhogynem másodrangú. Az innen-onnan csipegetett beatek, dallamok és effektek sosem kerülnek előtérbe, az első kiugró benyomás, hogy egy rendkívül egy-hangú anyaggal van dolgunk. Csakhogy közben egy kvázi-tudatfolyamot hallgatunk, mint afféle zsolozsmát, a Julia Cameron által népszerűvé tett morning pages automatikus írástechnikájának eredményét.

A KÁOSZ SZÍVE, A SZÍV KÁOSZA. TAYLOR SWIFT ÚJ LEMEZE ÉS A VILÁGURALOM

A morning pages egyfajta tudattisztító gyakorlat, terápiás igényű és célú rituálé: háromoldalnyi, öncezúra, megállás, tipródás nélkül papírra vetett gondolat, ami a kívülálló számára jobbára értékelhetetlen szemétnek tűnne. Taylor Swift viszont ellentmondást nem tűrően csinál ebből a gyakorlásból autofikciót, valós, beazonosítható, megvádolt, piedesztálra emelt és onnan lerántott aktorokkal. Így kerül célkeresztbe a címadó dalban a The 1975 énekese, Matty Healy, mint „tetovált golden retriever”, vagy jelenik meg alig bujtatottan Travis, a futballalkimista a The Alchemy amerikaifoci-metaforákkal fájdalmasan telezsúfolt strófáiban. És persze Joe Alwyn, akivel hat éven át tartott az a se veled-se nélküled kapcsolat, aminek utózöngéi (So Long, London, Florida!!!, loml, The Smallest Man Who Ever Lived) ördögűzéssé vagy hangos bosszúvá színezik az albumot – kinek mit jelent, ha korunk legnagyobb popsztárja kendőzetlenül a világ elé tárja a saját narratíváját.

A The Tortured Poets Department dalait tökéletesen felesleges a jó-rossz dimenzión belül értelmezni, hiszen a saját megélés rituális abszolút értékre emelése történik, aminek a médiuma a szofisztikált kortárs elektropop; ennek a gesztusnak pedig csak tanúi és nem kritikusai lehetünk.

Selmeczi Nóra