„Milyen lenne Karády szikár technóval?” – L.A. Suzi-interjú

Sanzonos, restiben búsongós dalaikkal egészen Los Angelesig jutottak, ironikus diszkójukkal még sikeresebbek lettek. Szalai Annával és Dorozsmai Gergővel az L.A Suzi pompás új italodisco lemeze, a Nem sírok, csak táncolok kapcsán Cicciolináról, boldogságról, emózásról és egy lepukkant Swiftről is beszélgettünk. Ez a Recorder magazin 114. lapszámában megjelent interjú alaposan bővített változata, az L.A. Suzi május 17-én, az angyalföldi Láng Művelődési Központban mutatja be új lemezét.

Ki az az L.A. Suzi?

Szalai Anna: Ez egy összekukázott szó a Suzukiból meg a Los Angelesből. Tavaly ilyenkor egy esküvőn zenéltünk Gergővel Los Angelesben.

Dorozsmai Gergő: Egy srác meghívott minket, aki a mennyasszonyával látta a Keret sessionünket, és annyira beleszerettek, hogy kireptettek minket Los Angelesbe, hogy eljátsszuk azt a három dalt az esküvőjükön. Mi voltunk a sztárvendégek: a díszvacsorán felkonferálták a három számot, ami húszperces szünetekkel ment le, közben mondták a beszédeket, hozták a fogásokat. A vőlegény részéről hollywoodi amerikás magyarok voltak, pár celebritással, mint Czomba Imi vagy a Schram Doma, a mennyasszonyé meg egy iszonyatosan kúl fekete család, akik akkor hallhattak először ilyesmi zenét, de nem győztek gratulálni, hogy milyen jó volt. Aztán utána két hétig utazgattunk Amerikában.

Szalai Anna és Dorozsmai Gergő a Los Angeles-i esküvőn koncertezik. Fotó: Micaela Karina.

SZA: Gergő járt kint sokat a Mooggal, de én most voltam először és kicsit kultúrsokk volt az egész. Azt éreztem, hogy úristen, én ide születtem, de közben két hétig pánikoltam. A nagyvárosokban a hajléktalan- és drogos helyzet tényleg para. San Franciscóban egyszer olyan volt, mintha egy zombifilm-forgatásba botlottunk volna. Mentünk vissza a szállásra, és ott álltak az emberek a téren, fegyverekkel…

DG: ... fekete hoodie-kban, mint valami gang, és vártak a villamosra, olyan szétcsúszott fejjel, hogy én még olyan drogot nem láttam. Olyan volt, mint egy jelenés. Közben mentek az önjáró autók emberek nélkül. Be is került a hírekbe, hogy az egyik elütött valakit, aztán még vissza is tolatott rá. San Francisco tényleg olyan volt, mintha a Robotzsaruba csöppentünk volna. Aztán béreltünk egy kocsit, voltunk a sivatagban, a Joshua Tree parkban, aztán föl az óceán mellett.

Egy Suzukival?

SZA: Nem, azzal a tesóm furikázott minket azon a nyáron. Nekem nagyon tetszett, hogy meghívnak minket Amerikába, kifizetik a repjegyünket, fancyzgetünk, elszórunk egy csomó pénzt, aztán könyörgök a húgomnak, hogy jöjjön fel a Balatonról Pestre a Swifttel, hogy elvigyen minket a Kolorádóig, és behajtunk a fesztiválra azzal a fostalicska autóval, hogy na, megjöttek a sztárok.

DG: A Suzuki meghatározó eleme az L.A. Suzi-mitológiának. A Dzsesszika című számban Swiftként szerepel, a videóban pedig ott táncolunk előtte. És lett egy L.A. Suzi című számunk is, bár arra már nem emlékszem, hogy az utazás előtt született-e. Mindegy. Tudom úgy is mesélni, hogy olyan meghatározó élmény volt számunkra az út, hogy elneveztük magunkat L.A. Suzinak.

Az a lényeg, ha kitaláltátok, utána ragaszkodjatok a sztorihoz.

DG: Lassan ideje. Vagy leírjuk a website-on, és azt mondjuk, hogy nézd meg a website-on. Szalai Anna és Dorozsmai Gergő néven játszottunk két évig, ami a zongorás zenéhez passzolt is, és jó volt kimondani, mert szinte kigurul a nyelvedről, de az L.A. Suzi lemeznél éreztük, hogy kell egy zenekarnév. A számban amúgy ki az L.A. Suzi?

SZA: Azt lehet magamnak írtam. Ajándékba.

És hogyan lett az édesbús, ironikus sanzonokból édesbús, ironikus diszkózene?

SZA: A Senki nem beszél az én szólólemezem volt, amin Gergő közreműködött. Aztán elkezdtünk koncertezni, és Gergő átküldött egy demómappát, benne teljesen random műfajú és hangszerelésű alapokkal. Ezekből válogattam és írtam pár számot, meg csináltam én is béna demókat GarageBandben.

DG: Nagyon jókat csináltál. Anna igazi loopművész. A Vele illan is az ő alapja. Meg az Orosz félisten is, huhú! A demómappát egyébként még a Gustave Tiger végnapjaiban kezdtem el csinálni.

FELOSZLOTT A GUSTAVE TIGER

És eredetileg a Káltes Ekwának szántad? A Gustave Tiger utódzenekarában is szintis zenét játszotok Szabó Sz. Csabával.

SZA: Csak én előbb odaértem a sírhoz és kifosztottam.

DG: Vettem két miniszintit, egy analógot és egy FM szintit, és elkezdtem számokat írni, mert a poszt-punkos gitárzene már nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy abból a tehetségemhez mérten már kihoztam, amit ki lehetett. A demómappát eredetileg a Gustave Tigernek szántam, de a végén annyira szerteszét volt már mindenki, hogy válaszra se méltattak. A duplalemezünk második fele is olyan volt már, mintha szólólemezt csinálnék. Ezek után rettentő jó érzés volt, hogy valaki – és nem is akárki – figyelemre méltatta a zenéimet.

Ketten négy nagylemezt hoztatok ki tavaly (Csillagrablók, Mambo Rumble, Káltes Ekwa, L.A. Suzi), és fél éven belül már itt a következő L.A. Suzi. Hogy bírjátok ezt a tempót?

SZA: Én kifejezetten igénylem ezt. Ki kell használni, ha termékeny az ember, mert van pangás is.

DG: Mi ketten nagyon gyorsan dolgozunk. Az új lemezen inspiráló volt, hogy most már kifejezetten Annának írtam ebben a stílusban zenéket. Nem az volt, hogy fölszántja a demómappámat, vagy hoz egy dalt, amire kéne zongorás kíséret, hanem teljesen együtt csináltunk egy lemezt.

És ez hatott a zenékre?

DG: Igen, mert mindketten rápörögtünk az italodiscóra. Ez a lemez is kötődik az amerikai roadtriphez, amin Anna végig DJ-zett.

SZA: Cicciolinát és mindenféle italodisco bullshiteket hallgattunk napokig. Én imádom ennek a korszaknak az esztétikáját. Nem volt kimondva, hogy akarunk egy italodisco és french electro lemezt, de adta magát.

DG: Biztos az is közrejátszott, hogy a Diszkó szexizés című számunk annyira jól sikerült, hogy akartunk még pár ilyet.

Gondolkoztatok azon, hogy egy ilyen „bármi belefér” albumot, amin van minden, hősi szörfgitár, politikus dub, gót diszkó, orosz űrtechno meg szomorú magyar nóták, hogyan lehet folytatni?

DG: Nem, mert le sem álltunk azóta a számírással. Olyan, mintha minden magától jött volna. Az L.A. Suzi után pár hétre jött egy karácsonyi kislemez, aztán kitaláltuk, hogy tavaszra is jöjjön egy EP, aztán végül írtunk harminc számot, amiből leválogattunk tizenkettőt a lemezre. Most már ki tudtunk dobni teljesen kész dalokat. Nekem ez adja az egyik legnagyobb rocksztár-érzést. Hogy ezt megtehetjük.

SZA: Írtam Gergőnek, hogy nem fogsz meglepődni, de a Drámázás című dal off. Nem feltétlenül Gergő megjegyzése miatt, de jól leírja, amit mondott rá: színészlemez. Napoleon Boulevard + Básti Juli.

Cicciolina belefér, de Básti Juli nem?

SZA: Nagyon szeretem Básti Julit, semmi baj nincs vele.

DG: Cicciolinának is vannak jobb meg rosszabb dolgai, ahogy Básti Julinak is, és ez pont egy rossz Básti Julira emlékeztetett.

SZA: Az L.A. Suzi amúgy egy tök jó állítás volt, hogy tessék, olyan zenéket csinálunk, amiket csak akarunk. De én szeretem, ha egy lemeznek van egy hangulata, egy sztorija, még ha nem is konceptalbum. A Nem sírok, csak táncolokban el is rejtettem apróságokat, amiktől egységesebb az összkép. Kicsit pánikoltam a stúdióban, hogy mi lesz velünk, mert félkész demókkal mentünk be, és sok szöveget a stúdió padlóján feküdve írtam, amíg Gergő dobhangokat keresett, de ezzel most valahogy elégedett vagyok.

DG: Emlékszem arra a hétre, amikor a zenék többségét megírtam. Esténként fölment két-három demó, egyet átküldtem Annának, a többit kidobtam. Általában a második volt jó, amikor a legkevésbé feszültem rá, hogy na, most kell megszületnie a kurva jó számnak, egyszerűen csak írtam egyet. Volt olyan, hogy feltettem a háttérben egy Vangelis-lemezt. Nem azért, hogy lenyúljam, csak ha szenvedek az ötleteléssel, akkor eljön a pont, amikor mindegyiket utálom, vagy épp túl vagyok egy szar ötleten, és akkor nem a sajátjaimat kell hallgatnom, hanem egy tök jó lemezt a háttérben. És hát azok a hangfüggönyök…

SZA: Az a lemez nekem is a szemem előtt lebegett íráskor.

Melyik?

DG: Az Albedo 0.39. Azon van a Pulstar. Nemrég megvettem vinylen. Meg egy Jean-Michel Jarre is szólt a háttérben, én meg komponálgattam.

SZA: Klasszik Dorozsmai Gergő.

Először egy Mambo Rumble-lemeznél találkoztatok, amin Anna énekelt, és Gergőnél vettétek fel a Tom-Tomban, de arra emlékeztek, hogy hol figyeltetek fel egymásra?

SZA: Én nagy Gustave Tiger-fan voltam gimiben. Egy koncertjükön voltam akkoriban, Tihanyban az Artplaccon. Pont emóztam, szerelmi bánatom volt, esett az eső, kurva sok volt a szúnyog, mobil füstfújókkal próbálták elüldözni őket, de hiába, mert a nádas mellett voltunk. Ennek ellenére egy tök jó koncertet adtak. Azóta szépen összegyűjtöttem magamnak a tagokat, mert Fekete Dávid meg a Csillagrablókban dobol.

DG: Soha nem felejtem el Annát, ahogy piros pulcsiban belépett a stúdióba. 2018 őszén úgy kezdtük el a Let It Be című Mambo Rumble-lemezt, hogy az első alkalommal még Lang Ádám meg a Fekete Vica énekelt, de a másodikra már hozták Annát, én meg nem hittem el, amit hallok.

SZA: Az egy katasztrófa volt.

DG: De én már akkor tudtam, hogy ő sztárnak született. Borzasztó volt, de adott egy arcot a zenekarnak. És ahogy csináltuk a többi számot, egyre jobb lett. A harmadik take-nél már rajongó voltam. Azon az angol nyelvű lemezen már szerepelt Az élet kurva jó, ami aztán a Senki nem beszélre is felkerült. Akkor már tisztában voltam vele, hogy nem vagyok jó szövegíró, és nem érdemes annyit szenvednem vele, mert a végeredmény csak so-so lesz, és Az élet kurva jó hallatán mondtam Annának, hogy írjon nekem szöveget. Aztán másfél év múlva rám írt, hogy nem tudok-e zongoristát a szólószámaihoz, én meg azonnal lecsaptam rá. Néztem is rögtön a naptáramat, és mondtam, hogy bocs, de csak három hónap múlva próbálhatunk. Az gáz volt, de nem felejtem el soha azt a szép, október elsejei délutánt. A Senki nem beszél című dal, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben pattant elő az első próbánkon. Anna elénekelte a dallamot, én játszottam pár akkordot, és az egész valahogy adta magát. Ez azóta is jellemző ránk.

Zeneileg mit birtok a legjobban egymásban?

DG: Én nem ismerek még egy ilyen jó szövegírót. Elképesztően könnyed, de bármelyik pillanatban nagyon mély lesz, de nem abban az értelemben, hogy itt művészetet hallunk, hanem úgy, hogy az átélhető. Igazi. Az előbb viccelődtem a Mambo Rumble-ös sivalkodással, de ahogy ma megformálja a hangját, az már nagyon más szint. Nem tanult zenét, éneket, de nagyon jó a hallása, és rengeteget fejlődött.

SZA: Most kicsit úgy érzem magam, mint a kislány az árvaházban, akit próbálnak eladni az új szüleinek. Hozzáteszem, a fejlődéshez Dorozsmai művész úr is hozzájárult. Sosem volt szempont, hogy a hangok teljesen a helyükön legyenek, de sok mindenre felhívta a figyelmemet, és most már kicsit tudatosabban éneklek. Az pedig égi csoda, hogy Gergő pont olyan zenéket ír, amiket én soha nem tudnék, de ha igen, akkor pont ezeket akarnám megírni. Ő meg csak lepottyantja őket, mintha a kisujjából rázta volna ki. Nagyon jó vele dolgozni. Én egy hisztis hülye picsa vagyok, de Gergő egyenesben tart.

Félsz attól, hogy tönkre vágod a hangodat?

SZA: Nagyon. Próbálok leszokni a fájdalmas üvöltözésről, de az életmódom is elég hangelmenős.

DG: Félsz, de még nem eléggé.

SZA: De, csak ez egy ördögi kör. Félek, hogy el fog menni a hangom, ezért gyorsan kérek egy sört és elszívok hozzá egy cigit, amitől még gyűlölhetem is magam, szóval kérek még egy sört, és akkor meg már mindegy.

Hány évet adsz még a hangodnak?

SZA: Még húsz év elég király lenne. Bízom abban, hogy egyszer csak leszokok a cigiről, és mint egy velem született örökletes betegséggel, együtt tudunk lenni még a gégémmel egy darabig. Maximum Charlie-vá avanzsálok. Amikor 18 évesen kivették a manduláimat, akkor lett ilyen rekedt a hangom. Előtte csak szimplán mély volt. Azóta énekelek. Mindenkinek ajánlom, hogy vetessétek ki a manduláitokat.

DG: Nekem is kivették, de nem lettem tőle Szalai Anna.

SZA: Én csak azt remélem, ha egyszer tényleg elmegy a hangom, akkor nem próbálom elénekelni a mostani dalaimat.

Akkor jöhet a gyökerekhez visszatérő zongorás lemez.

DG: Anna zongorázik, én meg énekelek.

Amúgy az is jó az L.A. Suziban, hogy te is énekelsz. Hiányzott?

DG: Picit igen. De annak örülök, hogy Annának egyáltalán tetszik, mert én nem szerettem a saját hangomat. A Gustave Tigerben sem.

Miért?

DG: Elváltoztatott hangon énekeltem, hogy szenvedés legyen, mert úgy gondoltam, akkor karakteresebb hangom lesz. Nem is a természetes lágémban énekeltem, mert én inkább bariton vagyok. Az L.A. Suziban nagyon jó érzés volt végre úgy énekelni, ahogy természetesen is beszélnék, a saját lágémban, a saját hangomon, felvállalva, aki vagyok. Sokáig menekültem ez elől.

SZA: Az előző lemezen több hangszínt is mutattál és én mindegyiket imádom. A hősiest a Rókatáncban, a softboit a Szép szerelmes álomban, és a rappert a Tegnaptólban.

DG: Ezeket jó érzés énekelni, mert nem kell egy csomót agyalnom közben, és nem akarok megszemélyesíteni senkit, mint a Gustave Tigerben, vagy előtte a shoegazer zenekaromban, a Hammer of Godsban.

Ott kit akartál megszemélyesíteni?

DG: Kurt Cobaint. Mondhatnék valami obskúrusabb nevet, mert lehet, a Modest Mouse stílusban közelebb áll, de ennek a szenvedős éneklésnek ő az ősforrása. Mondjuk a szenvedés maradt, csak ez már magától jön. Csabitól egyébként megkaptam, hogy az L.A. Suziban Psota Irén-hangon éneklek, amire nagyon büszke vagyok. Meg az is segít, hogy nem az én összeszenvedett, lila szövegeimet kell énekelni…

SZA: …hanem az enyémeket.

Honnan jönnek az olyan sorok, hogy „Ahol vadul smároltunk, ott most szemetet legel egy bárány” A fantáziád ilyen abszurd, vagy az életed, és ez csak egy kép belőle?

SZA: Ezt Fűzfőn láttam. Bárányok legelésztek egy mezőn, ami tele volt szeméttel, de nem smároltam Fűzfőn soha. Ahogy jelenleg kinéz, nem is fogok.

És az, hogy „Nézz ki néha felém a strandra, én Miss Kittin, te meg Frank Sinatra, rózsakő és a filoxéra, kicsit meghalok néha”? (Rókatánc)

SZA: Miss Kittinért rajongok, neki van egy Frank Sinatra című száma, a szüleim pedig borászok, innen a filoxéra. A rózsakő egy „új” szőlőfajta, amit a Badacsonyi Kutatóintézetben fejlesztettek ki a kéknyelű és a budai zöld ötvözetéből. És van egy romi sztori, hogy a Badacsony tetején lévő bazaltkő Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmét szimbolizálja, és a legenda szerint, ha ráülsz a szerelmeddel a Balatonnak háttal, kézen fogva, akkor egy éven belül összeházasodtok. Akkor pont ilyen romantikus voltam, és hát ez kihagyhatatlan sor egy szerelmes dalból.

DG: Amikor megszületett az a sor, a strandról írtam neked, hogy kész a refrén…

SZA: …küldtél is rá rögtön valami placeholder éneket.

DG: Azt a refrént úszás közben írtam. A csillaghegyi strandon, a medence mellett, nézed azt a sok fát… az elég inspiráló. Meditatív.

Sok zenét írsz ott fejben?

DG: Elég sokat. Csabi ötlete volt, hogy dolgozzuk fel Dick Dale-esen a Rókatáncot, ami szintén a Gustave Tigernek íródott, de elfelejtődött. Eredetileg a CSNK-s Csepella Olivérrel akartam elénekeltetni, de Anna nem engedte. Így jött, hogy egyáltalán énekeljek az L.A. Suziban.

Vannak még tuti zeneírós helyeitek?

DG: Nekem volt még egy, csak bezárt. A Katapult kávézó a Dohány utcában, a zsinagógával szemben. Ott volt egy kedvenc asztalom, a pult mellett a tükörfalnál, ahol egy fonott székben írtam sok szövegemet. Úgy éreztem, megnyílik ott valami földcsakra. Meg a Tímár utcai HÉV megállónál, ha átmész a felüljárón, az egyik panel aljában van egy söröző-lottózó, ott pedig egy asztal, aminél úgy éreztem, hogy nem néz senki. Nekem általában ez a gondom, hogy nézem magamat, és jönnek a belső cenzoros szorongások, hogy ez nem jó. De helyhez kötötten ez enyhébb volt. Legalábbis a szövegírásnál. Zenét úgy is szoktam, hogy felfütyörészek valamit a mocsáros réten.

SZA: Én Szigligeten szeretek a legjobban írni.

A szüleid házában?

SZA: Igen. Mondhatnék festői képeket, hogy kutyasétáltatás közben az Óvárnál, de általában a szobámban szoktam. Nekem az a miliő nagyon biztonságos, és ha ott leírok egy sort, azt sokkal kevésbé érzem szarnak, mint amit a pesti lakásban.

Miközben lehet, hogy nem feltétlenül van köztük különbség. Vagy van?

SZA: Azért van.

DG: Az már jobb, ha leírod. Még akkor is, ha borzasztó. Szerintem az egyetlen módja, hogy jót írj, ha kiírod magadból a rossz ötleteket. A zenében lehet és kell is zsánerelemekre hagyatkozni, de azt már nem lehet formalizálni, hogy egy eredeti alkotás mitől tud többet mondani egy stílusgyakorlatnál. Szerintem csak úgy, ha próba-szerencse alapon nekimész a falnak fejjel párszor. Most is van nálam tíz oldal (rámutat a hátizsákjára), amit már régóta el akarok égetni.

Mindig magadnál hordod?

DG: Igen. Négy napja téptem ki a füzetből, hogy na, most már elégetem őket, de elfelejtettem.

Anna, az L.A. Suzinál mondtad, hogy már nem csak a szerelmi bánataidból tudsz táplálkozni dalszerzéskor.

SZA: Előtte is tudtam vidám számokat írni, csak mindegyik faszságnak tűnt. Valószínűleg az is volt. De már sokkal megengedőbb vagyok magammal. Boldog is lehet az ember néha. A szerelmi drámázásaim nagy részét úgy írtam, hogy nem is volt semmi drámám, és ha hirtelen történt valami apróság, akkor örültem, hogy na végre! És írtam, mint az elmeroggyant, miközben egy pár hónapos valami volt csak. Engedékenyebb lettem, ezért van több vidám szám most.

Mi volt a fordulópont?

SZA: A Dzsesszika. Ami egy kis hülyeség, de mégsem az, mert a testvéremről szól, és tök cuki. Megláttam a vagányságot abban, hogy valaki boldog. Még nem tudom, hogyan fogom beépíteni ezt a karakterembe, de menni fog.

Azért ott a szokásos búsongás is az új lemezen. A Mindig az a perc 2-be például Karády-slágert szőttetek.

SZA: Nagyon szeretem Karádyt. Ha ötvenszer nem mondták, hogy hasonlít rá a hangom, akkor egyszer se. Biztos az orrsövényferdülésem miatt. De nem találtam ki ezt előre, csak nekiálltam a demónak, és ez jött rá. Ez egy visszautalás is a zongorás lemezre, hogy továbbra is szeretjük, csak most másban vagyunk. Lehet, forog szegény a sírjában, de engem érdekelt, milyen lenne Karády elektronikával.

DG: Előtte vannak idézetek is az első lemezről, széles, romantikus dallamokat játszok szintin, ami távolról emlékeztet egy zongorahangszínre, aztán jön ez a szikár techno és rá a Karády-impresszió.

Olyan zenét játszotok, ami belsős poén is lehetne a baráti körötökben, de közben egész sikeresek lettetek underground szinten. Telt házas klubkoncerteket adtok, Spotifyon is van tíz-tizenkétezer havi hallgatótok, és az elsőre karrieröngyilkosságnak tűnő stílusváltásba sem buktatok bele. Ez titeket is meglepett?

DG: Azért nem, mert ezeket a számokat tényleg lehet szeretni. Én nagyon hiszek Annában. Meglepődve akkor voltunk, amikor az L.A. Suzi lemezbemutatóján az első sor keménymagként énekelte, üvöltötte, sikította az összes szöveget, a koncert elejétől a végéig.

SZA: Én ott idegösszeomlást kaptam. Jött valami szomorú zongorás szám, amit finoman kell kezdenem, és még ki se nyitottam a számat, már harminc csaj ordította a szöveget. De nem panaszkodni akarok, mert amúgy jó volt nagyon.

DG: Felszabadító is volt, hogy csiszolgatod az apróságokat, aztán rájössz, hogy koncerten úgyse hall belőle senki semmit, mert üvöltik a szöveget, mint a régi Beatles-koncerteken, amikor a zenekart is alig lehetett hallani. Ez nagyon jó érzés. Hálás vagyok a srácoknak, lányoknak.

„SZEXI MAGYAR ZENEKAR, NEM IS ÉRTEM, MIÉRT NINCSENEK MÉG A PUSKÁSBAN” – AZ L.A. SUZI ÉS A KÁLTES EKWA 2023-AS KEDVENCEI

A sanzonos első lemezzel játszottatok kocsmákban, de gyakran léptek fel művházakban is. Direkt kerülitek a bejáratott helyeket?

DG: Szerintem érdekesebb, ha a közönség úgy megy egy koncertre, hogy nem jön utána a következő dj, a következő buli, hanem mindenki azért a koncertért van ott. Sok helyről kijössz, és már kezd elmosódni az élmény, míg ezekben a művházakban lehet tovább pörögni a büfében és a cigizőben a koncertünkön. Meg klasszul is néznek ki. Kedvesebb a stáb, mint bárhol máshol. És általában még zongora is van.

Az L.A. Suzi album végén azt énekled, hogy „elbukott zenésznek leszek”. Mikor éreznéd magad annak?

SZA: Azon túl, ha elmegy a hangom? Talán ha durván ismételném önmagam. Alapvetően azért imádkozok, hogy ne érezzek keserű nyomort, mint amikor valaki nem éri el, amit szeretne, de még próbálkozik.

Mivel lennél elégedett a zenélésben?

SZA: Nincsenek gigászi terveim. Öt év múlva egy Budapest Park tök jó lenne.

Az meglesz most nyáron a Csaknekedkislány előtt.

SZA: Jó, de úgy, hogy a CSNK legyen az előzenekar. Ezek nem annyira krézi lépcsőfokok. Ha sokáig zenél az ember bizonyos szinten, akkor el lehet érni. De azt is nagyon élvezem, amiben most vagyunk. Szeretném, ha ez megmaradna. És szeretnék még rohadt jó számokat írni.

DG: Én is. Nem is próbálom vázolni a zenekar jövőjét, mert teljesen leköt az alkotás meg a koncertezés öröme. Ezzel el lehet lenni pár évig. Aztán jöhet a Budapest Park.

interjú: Soós Tamás
fotó: Komróczki Dia 

- - - - - - - - - -

Szalai Anna playlistje az új lemezt inspiráló italodisco zenékkel: