Vérző fülek hálája. Phill Niblock (1933-2024)

Búcsú Phill Niblocktól, akitől a világ sokkal – de sokkal – hangosabb lett. Ez az írás először a Recorder magazin 111. számában jelent meg

Az a bűzös íz a szánkban az embertelen hangerőtől leomló fogkőtől van. Az eget rengetően süvöltő decibelorkán görcsbe torzítja arcunkat, nevezzük a rémült csodálat grimaszának. A csillagokig érő amplitúdó begyújtja az egymásnak feszülő frekvenciáktól vörösen sercegő levegőt. Belek mozognak át feltérképezetlen helyekre, levert vesékbe botlunk, a pépesített csigolyák nem tartják már meg a fejet, a recsegve széthulló bordajászol maga alá temeti a kérlelhetetlen változatlansággal bömbölő hangfolyamban pánikoló szívet. És az sem kizárt, hogy picit bebrunyálunk. 

Szűkölésünk bizarr katarzisát Phill Niblock már egy távoli asztrálsík hiperventilláló hangfalainak árnyékából lesi mosolyogva. A radikális zenei minimalizmus egyik legfontosabb zeneszerzője január 8-án, 90 éves korában hunyt el, feltehetően közel sem csendben.

Ha a tomboló haragtól végelgyengült szomszédunk nem dörömböl át, akkor a zenéje nem elég hangos, mondta egyszer, mi meg azóta ismételjük. A „hangosság” Niblock olvasatában ugyanakkor soha nem volt öncélú taglózás a taglózás kedvéért. Hosszan, nagyon hosszan kitartott, áthatolhatatlan drone-hangkollázsai a zene és a zenehallgatás zavarba ejtően új lehetőségeire világítanak rá. Egy Niblock-művet (főként élőben) egész testtel hallgatunk. Annyira lesújtóan hangos (és folyamatosan az), hogy máshogy nem is lehet. Ha pedig minden porcikánk zenét hallgat, akkor az több mint zenehallgatás. Csupa fül vagyunk, szó szerint, de ezek a fülek véreznek. 

Ahogy Tom Johnson zeneszerző írta egyszer egy koncertje után valamikor a hetvenes években: semmi melódia, semmi ritmus, semmi szarakodás. Ebben pedig munka van. A külön-külön rögzített, de ugyanazt a hangot napestig nyűvő hangszerek – fúvósók, vonósok, pengetősök, akármik – soktucatnyi egymásra kevert hangsávjából Niblock kíméletlenül kigazolt (eleinte analóg, később digitális technikákkal) minden felesleges emberi sallangot: lélegzetvételeket, mozdulatokat, érintéseket, szüneteket, az esetlegesség zajait-zörejeit. Szanált, majd rétegezett. Rigorózus precizitással, mégis játékosan, mindig kísérletezve, haláláig. 

Ebből kifolyólag minden műve más, és mégsem. A hangszerelés ilyen vagy olyan, a folytonosan táguló-bővülő, mindent felzabáló, mindennél sűrűbb niblocki felhangköd viszont mindig ott van, mint valami abszolút, múlhatatlan őserő, ami csak búg és búg, de fingunk sincs róla, hogy mióta és meddig búg. Ez az édes kis öreg száműzte a seggünket a málhás léptű másodpercek és az örökkévalóság között elnyúló senkiföldjére. Akárhányszor hallgatjuk az adott kompozíciót – hiba lenne kiemelni párat a rengetegből –, az idő soha nem telik-múlik ugyanúgy: megáll, porlad, elfolyik, párolog, értelmetlen. Gyönyörű elveszettségbe visz ez, ami viszont nem szól mindenkinek. Akkor lenne refrén.

Ha valaki nem hallgatja úgy igazán, csak a félszeg szkepszis távlatából nézi viszolyogva, ezek a harmonikus oldáspontokat és bárminemű lenteket-fenteket messzire kerülő hangmonstrumok kínzóan statikusnak hatnak. Pedig odabent történnek dolgok, megmagyarázhatatlanok. Csak hagyni kell, hogy hányásig szédítsen a mikrotonális darázsfészekzaj, hogy gyomrozzanak azok a rohadék uniszónók, hogy a rommá zúzott koncerttermek falaival egy hullámhosszon rezegjen az akaratlanul is hallucináló elme. Phill Niblock ebben létezett, ez volt az otthona, ahol tárt karokkal fogadta mindazokat, akik most egy emberként kiabálják ágyúsüketen, hogy köszi.

szerző: Pernecker Dávid