Egyetlen hatvanperces lélegzetvétel. Jefre Cantu-Ledesma: Severed Belonging

A néhány félénk zongorahangra komponált egyórás Severed Belonging Jefre Cantu-Ledesma eddigi legcsendesebb, legmeditatívabb műve. Ez a kritika először a Recorder magazin 110. számában jelent meg.

Jefre Cantu-Ledesma nem kókler aneszteziológus. A világegyetem összes hangszerén és hangot kiadó dolgán játszó experimentális zenész legnyugisabb munkái többről szólnak és többet adnak a felhígult kortárs ambient-színtér megannyi sokadrangú képviselője – és hallgatója – által preferált olcsó eszképista chillnél. Legyen szó hömpölygő improvizációkról, kvázi-avantgárd drone-zajos megmenésekről vagy minimalista zeneművekről, Cantu-Ledesma szerzeményei rendre túllépnek a közönséges pihentetésnél. A hangtextúrák tapinthatósága, a velőtrázó zajok-zörejek sikításától táguló-szűkülő tér, a hipnotikus repetitivitásban semmivé szétolvadó idő fontosabb. Magyarán baromira művész a tag, amivel addig nincs is semmi baj, amíg olyan eszméletlenül megérintő lemezeket ad ki, mint a semmiből előbukkant Severed Belonging.    

Ez az egyórás minimál-kompozíció – amit Liz Harris (azaz Grouper) Presence című magazinjának lapozgatásához írt – Cantu-Ledesma eddigi legcsendesebb, legmeditatívabb, legszebb darabja. Köze sincs a szintén tavaly megjelent szinti- és kütyüorientált Poverty hektikusan szétroncsolt tánczenéjéhez. Csak néhány magányosan pislákoló melankolikus zongorahang foszlik lassan szerteszét a faltól falig hullámzó búgás és sercegés sűrűsödő ködfátylában. Sehol Cantu-Ledesma sajátos gitárjátéka, sehol a meredek disszonancia, viszlát ütemek, isten veletek ritmusok, nincsenek meglepő fordulatok és húsbavágó nyekergések se. 

Csak ezek a szentjánosbogárként ragyogó, de tiszavirágéletű billentyűhangok próbálnak értelmet találni a sötétségben. Feltűnnek, letűnnek, közben szégyenlősen egymásba fonódnak, amolyan dallam is születik, de igazán kibontakozni nem tud, csak félénken – komolyabb szervezőelvet nem követve – lebeg bele a folytonos újrakezdésbe. Cantu-Ledesma egyébiránt buddhista, és nyilván hallott már William Basinskiről is. 

Míg a Severed Belonging előképeként is értelmezhető 2019-es Tracing Back the Radiance minden elmélyültsége és szépsége ellenére is tele volt szorongással, szenvedéssel, haraggal és hamvába holt reménnyel, addig Cantu-Ledesma idei műve kevésbé ambivalens. A Severed Belonging egyetlen hatvanperces lélegzetvétel. Nem történik ez alatt a hatvan perc alatt sok minden, de nem is kell, hogy történjen. Cantu-Ledesma tudatosan kiüresített elégikus kompozíciója egyáltalán nem halad előre, csak nyugodtan ül egy helyben, homályosan derengő fényt árasztva a delejező semmi közepében. De csak egy darabig: a fény idővel kihuny, leblende, függöny, síri kuss. 

Triviális zárás ez, de Cantu-Ledesma bőséges és ezerszínű életművében egyedülálló. Az útkereső korai lemezekkel, vagy mondjuk a 2014-es Songs of Forgiveness-szel és a 2016-os In Summerrel szemben a Severed Belonging már nem semmisíti meg önmagát, nem torzul felismerhetetlenné és nem torkollik istentelenül sistergő káoszba, csupán mozdulatlanságig lassul és apránként elnémulva múlik el. Cantu-Ledesma végre elfogadja az elkerülhetetlen véget. Szomorkás, ingatag dallamszerűsége addig ismétlődik, amíg ki nem halnak belőle a hangok. 

Bájosan bús, álmoskás és esetleges elnyújtott klimpírozás, gondolhatják a Severed Belongingba türelmetlenkedve beletekerő filiszteusok. Aki viszont képes még egy órán keresztül tisztességesen figyelni egy ambient-lemezre (igen, ez olyan ambient, amire figyelni kell), az ezeket a tovatűnő hangokat meg fogja gyászolni.

szerző: Pernecker Dávid