A The Mountain Goats huszonkettedik stúdióalbumán saját magánmitológiájából emel ki egy kulcsfigurát: thébai Jenny-vel most mi is végigmotorozhatjuk a lerohadó Amerikát. Ez az írás először a Recorder magazin 110. számában jelent meg.
Ha valami béna Szfinxként elállhatnám a kedves Olvasó útját, tuti feltenném a találós kérdést: ki az, jár az agya mint a motolla, majd’ minden évben felvesz egy albumot vagy ír egy könyvet, álma egy fekete-sárga Kawasaki? Természetesen John Darnielle, a The Mountain Goats frontembere.
Szóval ez nem lenne nagyon szofisztikált rejtvény, de thébai Jenny sem szofoklészi hős, hanem John Darnielle egyik visszatérő karaktere, akit a 2001-es All Hail West Texas album óta újra és újra megénekel. Ez a Théba sem az a Théba, hanem az Illinois-beli Thebes, a falu, ahol Lincoln jogászként megfordult, és ahol teherhíd ível át a Mississippi felett. Persze megértem, az album borítójának vörösalakos vázafestménye rendesen behúz a csőbe.
Fentebb azt állítottam, hogy Darnielle újra és újra megénekelte Jennyt, de ez nem egészen pontos: Jenny a hiánya által volt jelen egészen mostanáig, hiszen a róla szóló dal narrátorfigurája pusztán fantáziál róla, a Kawasaki Ninján érkező megmentőről, a Night Lightban és a Straight Sixben pedig csak telefonbeszélgetésekben jelenik meg, amikor valami nincs rendben. Darnielle szerint ez jellemző a karakterre: amikor mindenkinek jól megy a sora, akkor megfeledkeznek erről a szegény asszonyról, de ha gond van, megelevenednek az emlékek a kalózéletről, a törvényenkívüliségről, vadabb napokról.
Jenny előképe az a Kalóz Jenny, akit a Koldusopera megénekel, és akit Faludy György a Villon-fordításai közé is becsempészett egy szép, posztmodern gesztussal – ez kedvesen rímel arra, amit a The Mountain Goats művel: Darnielle feltett szándéka volt, hogy vagy semmit vagy egész lemeznyit mondjon thébai Jenny-ről, így keletkezett ez a különös, easy listeningbe oltott rockopera.
Trina Shoemaker producer kezei között a The Mountain Goats egészen bársonyosan és telten szólal meg, az andalító dallamok és hangszerelés szöges ellentétben áll a John Darnielle kézjegyének számító nyers lo-fi felvételek atmoszférájával, de a rockopera tematikájával is. Jenny élete az irodalmi előképekéhez hasonlóan brutális, csak a fiktív London helyett napjaink Amerikájában kényszerül küszködni.
Az album leginkább akkor tündököl, amikor a legvérfagylalóbb ártatlansággal vagy a kihagyás retorikai alakzátval vezet fel borzalmas részleteket, mint a Murder at the 18th St Garage, amiben a hősnő varázsláshoz hasonlítja a banális gyilkosságot, vagy a kedves folkdallamokkal operáló Water Tower, amiben egy holttest békésen úszik le a folyón.
A Jenny from Thebes tele van balladai homállyal. Darnielle a kihagyásokkal és a tömör, sűrítéssel nagyvonalúan bánó szövegekkel (Clean Slate, Only One Way) a kitaszítottságot vagy egyfajta önkéntes száműzetést járja körül, kiemelve egyetlen egyént a társadalmi közegéből, de Jenny lelkébe sosem látunk bele – kerüljünk bármilyen közel hozzá, csak távolról szemléljük őt, csak egy marad a sok irracionálisan viselkedő ember közül.
Az egész albumban a brechti elidegenítésen túl a legszórakoztatóbb a referencialitás: Darnielle önfeledten használja 30 éves pályafutása különböző karaktereit és toposzait a hajfénytől a tragikus véget ért középiskolai futballsztárig – bár a szoft Americana-atmoszféra önmagában is élmény, az életmű ismeretében egy egészen megkapó párhuzamos univerzum tárul fel. Későn érkezőknek a Jenny from Thebes kiváló belépő ebbe a világba, ahol még egy Szfinx se állja utunkat.
szerző: Selmeczi Nóra