Újra szorít a kényszerzubbony. Khanate: To Be Cruel (lemezkritika)

Közel másfél évtized után visszatért a Khanate, a To Be Cruel pedig simán az év eddigi legkíméletlenebb kiadványa, és nem csak a zene lesújtóan depresszív málhás rútsága miatt. Ez a cikk először a Recorder magazin 106. számában jelent meg.

Van az a Dél-Afrikában őshonos kivégzési forma, amikor gumiabroncsokat húznak szerencsétlen emberre, aztán leöntik benzinnel és felgyújtják. Ahogy ez kinéz, amilyen hangja és szaga van, na, a Khanate olyan zenét játszik. Sisteregve, sikítva, bűzölögve férkőzik az ártatlanok tudatába, felperzselve mindent, ami ott valaha szép és jó és biztonságos volt. 

Első, rettegett 2001-es alapművükön James Plotkin zajpápa, a Gnawban is önmagából kivetkőzve kiabáló Alan Dubin, Tim Wyskida dobosszörnyeteg, és őszentsége Stephen O’Malley (Burning Witch, Sunn O))), és így tovább) példátlanul felzaklató, ocsmány és pszichotikus és ijesztő dolgot műveltek. A 21. század első tisztességes, kompromisszumokat hírből sem ismerő experimentális zenekaraként a Khanate kolumbiai nyakkendőt kötött a dögunalmas formulákból építkező doom torkára, és pofán röhögött minden olyan tinglitanglit, amiről akkoriban úgy véltük, hogy „extrém” és „nehéz”. Láncrázó, habzó szájjal tomboló zsigeri tébolyuk olyan nyers, elementáris intenzitással pusztított, hogy abba a zenekar tagjai is belerokkantak. A 2003-as Things Viral a debütlemez tökéletes folytatása volt, a magukhoz képest szabályosabb, kevésbé improvizatív 2005-ös Capture & Release viszont már egy kreatív nézeteltérésektől széthulló együttes mementója. Még jó, hogy volt idejük felvenni egy pár hasra csapott sátáni mocskot is: a 2009-ben posztumusz megjelent Clean Hands Go Foul káprázatos rothadtsága igazi búcsúajándék volt. 

Azóta eltelt 14 év, májusban pedig a semmiből előbukkant a To Be Cruel. A nap azóta nem süt. Három húszperces szerzemény tépi le a körmöket és vérezteti ki a lelket. Abban a gyönyörű pillanatban, amikor a Like A Poisoned Dog olvadt aszfaltként szétterülő atonális drone-felvezetője után Dubin jellegzetes, agyonkínzott hangján vért köhögve beleüvölti a fémesen nyekergő semmibe, hogy „I. Feel. Dead.”, egyből világos lesz, hogy igen, ez az, ami hiányzott. Hiányzott a haldoklók és őrültek keserves sikolya, a nem evilági hangképek borzongatása, a befejezetlenségükben frusztráló disszonáns drone-riffek, a már-már ritmustalan lórúgások és az a nehezen felejthető üresség, amit mindez oly gyönyörűen ölel körbe. Hiányzott, hogy végre úgy igazán szarul érezhessük magunkat. 

A To Be Cruel az év legkíméletlenebb kiadványa, és nem csak a zene lesújtóan depresszív málhás rútsága miatt. A Khanate ugyanis most sem nyújt az égegyadta világon semmilyen elégtételt. Nincs feloldozás, nincs katarzis, sehol egy dallam, egy csábító ütem, sehol a kényelmes dalforma segedelme. Egy égbekiáltóan lassú, kérlelhetetlen nihilista monotóniával hullámzó képlékeny epefolyam ez, amibe kizárólag belefulladni lehet. 

Néhányan bizonyára vitatnák, de a To Be Cruel a fentiek ellenére mégis baromira zenei. Minden kegyetlen hangnak és baljós csendnek pontos helye van, minden az arányokon és az időzítésen múlik. Egyszerre kimatekolt és mégis ösztönszerű, állatias világtemetés ez, az ilyesmi pedig nagyon nem egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy ezek az arcok épp olyan tudatosan gyurmáznak a térrel és idővel, mint egy konzervatóriumot végzett frakkos komponista. Egy elviselhetetlen szenvedéssel teli kimerevített pillanat lázálomszerű gyötrelmét figyeljük, örökkön örökké, beletörődve a mellkasunkat préselő kényszerzubbony szorításába. Ez pedig jó.    

szerző: Pernecker Dávid