Machete, bandana és megőrülés – Ilyen volt a Brujeria a Dürer Kertben

Sejteni lehetett, hogy ez nem lesz egyszerű este, de a machetékkal hadonászó, kabalának egy levágott fejet választó, szövegeiben a mexikóiakkal kapcsolatos sztereotípiákat a maximum utánig túltoló (de egyébként nagyrészt mexikói származású tagokból álló) deathgrind legenda, a Brujeria első hazai klubkoncertje így is minden várakozást felülmúlt. Beszámoló, galéria, viva la revolución!

Hogy mitől volt annak idején annyira nagy dobás (és annyira botrányos) a Brujeria, aminek a születésénél egy sor metálhíresség mellett olyanok bábáskodtak, mint Jello Biafra (ex-Dead Kennedys) és Billy Gould (Faith No More), arról a koncert előtti cikkünkben írtunk bővebben. A mostani beszámoló szempontjából meg úgyis csak annyi a lényeg, hogy szombaton a Dürer Kertben hamar kiderült, hogy habár a sokáig inkognitóban dolgozó, félig viccből indított és a szövegekből kiindulva sokak által jó ideig sátánista mexikói drog- és embercsempészek hobbizenekarának gondolt formáció annak ellenére sem vesztett semmit abból a zsigeri energiából, ami a kezdetekkor jellemezte, hogy mára az énekes Juan Brujo-t leszámítva szinte teljesen lecserélődött tagsággal működnek. Ez most azért is volt különösen fontos, mert ezúttal az első, '93-ban, azaz pont 30 évvel ezelőtt megjelent lemezükkel (Matando Güeros) turnéztak, ami amúgy a maga idejében nem is kapott külön turnét az akkor még nagyrészt különféle közismert metálcsapatokból összeverődött tagság sűrű programjának köszönhetően.

Csak 2003-ban kezdtek rendszeresebben koncertezni, nálunk eddig két fesztiválos fellépésük volt (Sziget 2009, Rockmaraton 2018), klubbulit azonban mindeddig nem adtak. Most viszont végre ez is megtörtént... igaz, egy kis utolsó pillanatos kavarással. A koncert eredetileg a Dürer Kert nemrég nyílt nagytermébe volt meghirdetve, azonban egy nappal a dátum előtt jött a bejelentés, hogy az egész átkerül a kisterembe... ami engem eléggé ledöbbentett, mert meg voltam róla győződve, hogy egy ilyen legendás zenekar, ráadásul az első hazai klubbuliján, biztos megtölti a nagytermet is... de úgy néz ki, nem. Mindenesetre végül jól sült el a váltás, mert ott viszont hamar teltház lett és a terem sokkal közvetlenebb hangulata még dobott egy jókorát az amúgy is elképesztő szinteken elementáris koncerten.

Ugyanis az is hamar kiderült, hogy amikor Juan Brujo azt nyilatkozta, hogy ez szerinte az eddigi legjobb felállás, az nem csak valami promószöveg volt: a gitáros-basszeros-dobos mellé három énekest felsorakoztató banda hangzásilag is brutálisan tömény volt, és a színpadon is olyan nyüzsgés volt folyamatosan, hogy csak kapkodta az ember a fejét, hogy akkor most kire-mire figyeljen. A cuki kis mexikói dalos felütés után berobbanó darálást csak a számok közti folyamatos spanyol magyarázás szakította meg, de nemcsak az volt spanyolul, hanem a szövegek is, amiket így nyilván a közönség nagy része nem értett, de ami lejött belőle ("Comunismo! Satanismo!", "Marihuana, si!!", no meg a folyamatos "Viva Mexico, Viva la revolución!"), az is egyértelművé tette, hogy kb. miről szól a többi... meg azt is, hogy a brutál zene ellenére milyen szinten nincs az egész komolyan véve. Túltolt sztereotípiák, politikai inkorrektség és az amúgy véresen komoly mexikói valóság kifigurázása még sose volt olyan vicces, mint az ő tálalásukban. De a megjelenés is ilyen: végletekig sztereotipikus (bandanák, macheték, mexikói zászló), de közben meg érezhetően ironikus is. A szájnál kivágott kendők teljesen komolyanvehetetlenek, az egyetlen tag pedig, aki sose hordott bandanát (a már nevében is zseni Pinche Peach), önmagában is abszurd jelenség, és ez az egész a szövegekkel, a színpadi jelenléttel és a folyamatos spanyol magyarázással együtt annyira szórakoztató, hogy a közönségben még a pogózás és stagediving közben is mindenki non-stop vigyorgott.

És volt mozgás bőven, mert a death metal és a grindcore közt egyensúlyozó zene közben meg zseniális és lehengerlő, a végig lenyomott első album mellé ráadásul a koncert második felében az egészen brilliáns második lemez, a '95-ös Raza Odiada legjobb dalai is előkerültek pár későbbi számmal együtt, és bár ezek már a stúdióverzióban is brutálisak, így élőben, ezzel a felállással még ahhoz képest is egy fokkal súlyosabbak voltak. A végére pedig, ha nem lett volna addig is tök egyértelmű, hogy itt semmit sem kell véresen komolyan venni, előkerült még a Macarena Brujeria-féle átirata is, természetesen marihuanára cserélt refrénnel. Hibátlan koncert volt, és bármennyire is megérdemelte volna a zenekar a nagytermet, így, a kisteremben tényleg jobban működött az egész. De azért a vártnál nyilván kisebb közönség ellenére reméljük, hogy nem ez lesz az utolsó hazai látogatásuk, főleg, hogy ez az este, nálam legalábbis, eddig simán viszi az "év koncertje" díjat.

Először egy videó szombatról, amin eléggé átjön a hangulat, alatta pedig a galéria a Brujeria és a kiváló alapozásért felelő hazai Beneath The Void fotóival.

Szöveg és fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Brujeria

Beneath The Void