Elveszni a mozdulatlanságban - Kali Malone

A három órán keresztül hipnotikusan örvénylő Does Spring Hide Its Joy szédítő hangáradatában megáll az időt és dolgokat fogunk tőle látni. Kali Malone eddigi legjobbja. Ez a cikk először a Recorder magazin 101. számában jelent meg.

Kali Malone viszonylag régóta a kortárs drone meghatározó alakja, de januárban megjelent monumentális új lemezével végérvényesen bebúgta és benyekeregte magát a hosszan kitartott hangokból építkező szélsőséges zenei minimalizmus legnagyobbjai közé. A Does Spring Hide Its Joynak olyan komponisták és zenekarok remekművei mellett a helye, mint La Monte Young, Tony Conrad, Phill Niblock, Éliane Radigue, Laurie Spiegel, Ellen Arkbro, Sarah Davachi, a Tongues of Mount Meru, a Line Gate és persze az Earth meg a Sunn O))). 

Malone szinuszhullám-oszcillátorra, Lucy Railton csellójára és Stephen O’Malley (Sunn O))), ugyebár) gitárjára komponált három, egyenként egyórás – merőben eltérő karakterű – témavariációja kevés hangból épül, azokat viszont a bennük megbúvó lehetőségek legtávolabbi határáig húzza és alakítja. 

Kali Malone, Lucy Railton és Stephen O’Malley

A Does Spring Hide Its Joy egy ismétlésekre, monotóniára és kifinomult modulációkra épülő elmélyült intonáció-tanulmány, amely a figyelmet a minduntalan változó, mégis mozdulatlannak ható hangfolyamban rejlő részletekre, a hangok textúrájára, tonális összjátékukra és a tudatosan ütköztetett frekvenciák zsigeri hatására irányítja. A „hangban levés” nem evilági, fenséges élményére. 

Tök más ez, mint a megszokott zenehallgatás. Aki bele mer vágni, annak érdemes elengednie azt a belénk vert nézetet, érzést, gondolatot, akármit, hogy a zene szórakoztató eszképizmus. A Does Spring Hide Its Joy közel sem a legnagyobb buli. Megdolgozza a hallgatót, aki megdolgozik a katarzisért (mert bizony van ám itt olyan). Az igazán érdekes – a „szórakoztató” – az, ahogy három tetves órára hagyjuk magunkat elveszni ebben az irgalmatlan zenei rengetegben. Épp ezért egyben illik végighallgatni. Mégpedig falrengető, veseleverő, szomszédgyűlölő, büntetendő hangerővel. Máshogy nem működik. Ez nem Brian Eno. Üvöltenie kell ahhoz, hogy az ablakremegtető rezonancia rostjait megtapogathassuk. 

Ahogy a legjobb drone-lemezek, a Does Spring Hide Its Joy is ki van matekolva, de struktúrája – ami inkább képlékeny szervezőelv – csak sokadik hallgatásra körvonalazódik. Mint egyfajta zenei gyakorlat, pár percenként átalakul, sűrűsödik vagy tisztul, feszül vagy lazul, emelkedik vagy zuhan, rombolásból ingatag szépségbe csap át és viszont. A hangszerek között nincs hierarchia: feltűnnek, eltűnnek, egymásba fonódnak és szétbogozódnak, szinte észrevétlenül, organikus ritmizáltság hatását keltve. 

A megannyi finom átmenet és történés ugyanakkor mégsem mozdítja ki a darabot a bénító, örökös iránytalanság és statikusság látszatából. Nincs kapaszkodó, semmi nem ugrik ki, sehol bármiféle mérföldkő. Fingunk sincs, mi történik, csak merülünk és fulladunk és borzongunk. Ez bravúr. Ahhoz, hogy a Does Spring Hide Its Joy ennyire megfoghatatlan monolittá váljon, embertelen koncentrációra van szükség a zenészek – és a hallgatók – részéről.

Van valami sámáni, hipnotikus és transzformatív ebben az egészben. A Does Spring Hide Its Joy elementáris rezgései felfeszítik a harmadik szemeket, dübörgése megtölti a teret és szétszedi a testet, kíméletlen örvénylése megállítja az időt. Ha kellőképp odafigyelünk, és ha van elég seggünk hozzá, dolgokat fog láttatni. Mintha egy kihunyó csillag küzdene a fényért, lassan, nagyon lassan kapálózva a végtelenben, hessegetve a ráboruló fekete semmit. Mestermű.

szerző: Pernecker Dávid