A szentségtelen a miénk. Kali Malone: All Life Long (lemezkritika)

Az All Life Long a magunkba tekintés, nem a felfelé nézés lemeze. Kali Malone ennyire konkrétan – és provokatívan – még nem fogalmazott. Ez a kritika először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.

Ahogy a Macadam Ensemble énekesei belekezdenek Kali Malone első kórusművébe, a Nantes-i Szeplőtelen Fogantatású Szűzanya kápolnája – szinte látjuk – ledobja magáról a port. A többszólamú énekelt zsoltárokat idéző darab káprázatos komorságától akaratlanul imára rogyunk, az öreg kaporszakállút keservesen kereső tekintetünket a „templomi” dallamok a rózsaablakon átpislogó égre terelik, de nincs ott kihez fohászkodni. Az énekhangra, rézfúvós kvintettre és ősöreg orgonákra írt All Life Longot nyitó szakrálisnak tűnő vokális szerzemény (Passage Through the Spheres) ugyanis minden, csak nem az. Az énekesek nem a Bibliát zengik, hanem Giorgio Agamben olasz filozófus-esztéta A profán dicsérete című esszéjének részleteit, Malone pedig a zene (főként az élőzene) nyelvére fordítja le a szöveg egyik legfontosabb állítását, miszerint a vallás nem az isteni és az emberi szférák összekapcsolásában rejlik, hanem azok mesterséges szétválasztottságában. Azokban az önkényes kinyilatkoztatásokban, hogy mostantól ez és ez az ember, dolog, állat, étel és zene szent. 

Malone azt csinálja, amit Agamben felvet: azáltal, hogy egy liturgikus éneknek álcázott, meglehetősen radikális szöveget emel be egy áldottnak nyilvánított – a nem-hívőktől elvett – térbe, megtagadja az odafent és az idelent kirekesztő szeparáltságát. Leveszi a kizárólag a kiválasztottaknak szóló szentséget a zenéről, ami így végre mindannyiunké lesz. Malone ennyire konkrétan és keményen még nem fogalmazott. Az üdítően provokatív koncepciót erősíti Arthur Symons The Crying of Water című, örökkévalóságot firtató – eredendően közel sem kápolna-kompatibilis – megzenésített gyászverse is. 

Majdhogynem érthető ezért, hogy egy szélsőséges katolikus horda miért hiúsította meg – profanitás! blaszfémia! – a zeneszerző egyik tavalyi templomkoncertjét. Pedig abban, ahogy Malone mindenki számára elérhetővé teszi a már csak idézőjelesen vallásos zenét, a legérdekesebb épp az, hogy annak funkcióján és hatásán mindez fikarcnyit sem változtat. Az All Life Long többévszázados polifóniát, modern minimalizmust, zsigerelő drone-t és experimentális nehézzenét ötvöző „szentségtelenített” kompozícióival Malone annak a rajtunk túlnyúló megmagyarázhatatlan valaminek az igazi helyére kérdez rá, amit egyesek az ezredszer elkántált Agnus Deivel kutatnak. Miközben ezek a hipnotikusan hömpölygő mázsás darabok megmásszák az elmét, gyorsan kiderül, hogy ez a leírhatatlan valami feltehetően ott van bennünk: az All Life Long a magunkba tekintés – nem a felfelé nézés – lemeze. 

Ehhez azonban kell Malone bravúros szerkesztése. Noha az All Life Long a 2018-as Organ Dirgeshez hasonló gyűjteményes album (a különböző hangszerelésű tételeket 2020 és 2023 között vették fel), a tematikus egység mégsem törik meg: a tucatnyi hosszabb-rövidebb szerzemény egy 80 perces, egybefüggő, fenséges hangfolyamként sodor magunkba. Az egymás visszhangjaiból építkező – megindító, eksztatikus vagy disszonáns – harmonikus ciklusok lassú, elmélyítően monoton hullámzása lebontja az introspekció korlátait, az összefonódó és összefeszülő ismerős melódiák, témák és modulációk szédítő körforgásában elvesztjük a kapcsolatot a külvilággal, a transzba taszító múlhatatlan búgás-rezgés a mozdulatlanság határáig szélesíti ki az időt. Attól még, hogy az All Life Long nem „szent” zene, simán transzcendens élmény.

Pernecker Dávid

8/10