„Nem arra megyek” – Gerlóczy Zsigmond-premier

Gerlóczy Zsigmondot eddig ismerhettük zongoraművészként, felfigyelhettünk kiváló improvizációs készségére, láthattuk színészként is (hol punkként, hol csodagyerekként), most pedig elkészítette első szólólemezét, a szokatlan hangzású, koncepciójú I Only Fell To Fly-t, amelynek első klipdala itt, a Recorderen debütál. De mit tanult Snoop Dogg instájáról, miben segítette őt Gőz László és a BMC, és hogyan lesz egy pizzás doboz aljából kvintkör-frizbi? Premier!

Gerlóczy Zsigmond első szólólemeze nem ismer műfaji határokat: ugyanúgy megfér benne a Keith Jarrett-i jazz szeretete, a klasszikus zene mély ismerete, és a zeneszerzés totális szabadsága, mint a legkülönfélébb popzenei őrületek. Az egy szál zongorára és énekhangra írt lemez sajátos koncepciót követ, a 12 szám a 12 diatónián sasszézik végig, ezt tükrözi a most megjelenő kislemez borítója is a rajta látható dodekagrammal.

„Ez a dal egy rövid és velős vallomás fiatal felnőttkorom vadbaromságainak nagy felismeréséről, egy vallomás az élet isteni kézzel polarizált hullámvölgyeinek csodálatáról, egy köszönetnyilvánítás a világmindenségnek, hogy minden úgy alakult, ahogy alakult, a minden örömökkel és gyötrelmekkel együtt teljes és egész képnek. Egy energikus, optimista szám, de nem önhitt és pláne nem dicsekvő, inkább vigasztaló, felszabadító, mert nem fél tükörbe nézni, és az olyan jó, mikor nem játsszuk el, hogy minden rendben van, mikor kurvára nincs. Ugyanakkor megmozgatja az embert, mármint fizikailag, de szokatlan módokon” – mondja Zsigmond, aki a nyáron saját lemezkiadót is alapított (a Kriegler Records a zongoristának indult, orvos nagyapa egykori családnevét viseli), itt fog kijönni hamarosan a teljes nagylemez is.

„Ez a dal egy nagy kérdőjelet ad a hallgatónak, hogy akkor most ez micsoda, milyen műfaj, mi a ménkű. Én is nagyon szeretném, ha valaki megnevezné, mert nekem még nem sikerült. Az egész lemez a zenei karakterek diverzivitása köré épült, így legfeljebb overall hangzásában és dinamikusságában hasonlít a többi számra, de nagy meglepetések várják azt, aki ennek a zenének ismeretében megy neki a többinek” – fűzi hozzá a zongoraművész-zeneszerző, aki részletekbe menően is mesélt nekünk az első szólólemezig vezető, kanyargós útjáról.

Minek a hatására, inspirációjára vágtál bele a szólólemezed elkészítésébe?

Emlékszem az első bakelitlemez-élményemre, úgy négy-ötéves koromból; csorgó nyállal, ámuldozva bámultam ezt az impozáns szerkezetet, a motorok fáradhatatlanságára emlékeztetően szorgoskodó bakelitlejátszón gyűrűs bolygókat idézőn cirkuláló varázskorongot, ami elárasztotta zenével a lakást. BBB. Bach, Bernstein, Beatles. Ezeket hallottam először bakeliten. És ekkor már át is járt engem a hangrögzítés érthetetlen misztikumának csodálata. Valamiféle egyetemes megnyugvás afelől, hogy mindig lesz mivel játszani… Mikor nem sokkal később (hatévesen) zongorázni és ezzel egyidejűleg rögtönözni-komponálni kezdtem, már ott szunnyadozott bennem az intenció, hogy majd egy napon én is készítsek ilyes varázskorongokat… A zenével mint hivatással való találkozásom inkább egyfajta becsapódás volt, úgy gravitáltam felé, mint valami piszlicsáré csillagközi törmelék egy hatalmas bolygóhoz. Amint felbukkant a láthatáron, úgy éreztem, hogy nincs más választásom, de szerencsére nem is szerettem volna, hogy legyen.

És hogy ennek ellenére miért ilyen relatíve későn jelentkezem az első saját lemezemmel, hát annak számtalan oka van, de talán úgy tudnám summázni, hogy egy picit bele kellett kóstolnom az élet mindenféle bájos és szeplőtelen és gyönyörű és otromba és veszedelmes arcaiba, hogy legyen miről mesélnem, legalábbis ezzel a legkézenfekvőbb nyugtatgatnom magam. Egyébként meg, noha lehet, hogy nem jelent meg még a nevem alatt semmi hivatalosan, az egész életem zenében telt, rengeteget zongoráztam, kerestem-kutattam-építgettem új világokat, sokat koncerteztem, játszottam klasszikus zenét, rögtönöztem szabadon színpadon, de ami a legfontosabb; rengeteg nagy zenei pillanatot átéltem. A zene, rezonancia lévén, fizikailag is megérint minket. Csontig hatol. Slussz. Semmi máshoz nem fogható érzelmi felfokozottságot tud eredményezni egy-egy szép zenei momentum. És ezek a momentumok a legnagyobb inspirációim az életben. A fiam mosolya után…

Amikor derűsen indulok neki egy napnak, ez az érzés egészen biztosan benne van egy nagy kanállal; ma is vár valami szép zene engem a világban, esetleg ma is sikerül rögtönöznöm valami szépet, találni egy helyet, ahol még nem jártam… A létnek egy egészen más, magasabb szférájából ránk maradt foszlány a zene, amiért minden egyes nap hálát adok a világ nagy építőjének, de éppen ideje ennek a hálának valami a világ számára is transzparens formát adnom. Szóval nincs több „még időben vagyok”, nem lehet több, most lettem huszonhét éves, ebben az évjáratban példaképeim azért szabad szemmel is látható hányada leköszönt, nincs több vacakolás, van egy három és fél éves csodálatos fiam, akinek szeretném megmutatni a világot, és ezáltal akkor én is megnézhetném…

Hogyan fogtál végül neki a lemeznek?

21 éves koromban, hat évvel ezelőtt kezdtem el énekhangra számokat írni – előtte főleg a klasszikus kamarazene érdekelt –, s azóta számtalan számot írtam, durván úgy hatvanat. Júniusban, mikor a kiadót (Kriegler Records) alapítottam, a legfőbb kérdés az volt, hogy a lemezanyagot ezek közül a számok közül válogassam ki, vagy inkább írjak egy lemeznyi új zenét. Ez utóbbi történt…  invenciókban sosem szűkölködtem, sőt… a bőség zavarában nehéz lett volna már meglévő számaimból összeollózni az anyagot. És ugyanekkor általában inkább a dolgok összefogásával, rendszerezésével, tökéletesítésével akadtak problémáim, mire megírtam valami méltóbb zenét, és kezdett formát ölteni, rendre azon lamentáltam, hogy ez meg ez itt és itt lehetne sokkal jobb is, folyton hajtott és hajt valami erő, hogy felülkerekedjek magamon és a hangokon, amiket leírtam-felvettem… szóval ezt felismerve határoztam el, hogy előállok egy afféle tervrajzzal a lemezemet illetően, először pontról pontra megálmodom, és csak aztán kezdek neki a tulajdonképpeni munkának. Így is történt.

Mi lett a lemez tervrajza, zenei koncepciója?

2021 nyarán csináltam a fiamnak egy pizzás doboz aljából egy kvintkör-frizbit. Ezt pörgettem az ujjamon és Bachot hallgattam egy egészen hitehagyott estén idén júniusban, mikor villámcsapásszerűen ért a vízió, hogy egy afféle jól temperált lemezt illene csinálnom, ami végigsasszézik a 12 diatónián. Spekuláltam, hogy a párhuzamos hangnemeket is illessem-e egy-egy számmal, de 24 szám talán túl sok lenne egy bemutatkozó albumra, gondoltam, így az ominózus párhuzamos hangnemeket a számok kidolgozásaiban érintem csak, és maguk a tonális centrumok pedig pepitában követik egymást; egy dúr, egy moll, egy dúr, egy moll, stb. Ekkor fogtam egy papírt, felrajzoltam egy kört, tizenkét ponttal illettem, és elkezdtem vacillálni, hogy milyen úton módon járjam-járhatom be ezt az utat. Elkezdtem összehúzni a kör tizenkét pontját így-úgy-amúgy, míg nem eljutottam a dodekagramhoz. A tizenkét ágú csillaghoz. Jé, mondtam, egy zene-csillag. És akkor ez el is dőlt.

A dodekagram szárait követve süvítünk végig a tizenkét diatónián. Azonban ez nem volt elég támpont nekem, a ritmust, a formát illetően is elő kellett állnom valami plánnal. Régi vágyam és törekvésem volt, hogy az idő szokatlan divízióit természetes formába öltsem, ezért miután a majdani tizenkét szám tonalitásáról megbizonyosodtam, a hangnemek színeihez igyekeztem egy-egy passzoló, elrugaszkodottabb ritmikai karaktert, metrumot illeszteni. Nem fogtam vissza magam, ím, egy-két metrum ami szerepel a lemezen; 27/16, 11/8, 15/16, 20/8, stb. („Pair the uneven, expand the laws you believe in”) Félreértés ne essék, ennek nem az volt a célja, hogy a hallgató – vagy éppen én – nagyon számolgassak, éppen ellenkezőleg; demonstrálni szerettem volna, nem csak a világ, bevallom, leginkább saját magam számára, hogy a zenei idő mennyiféleképpen tud természetesen lélegezni, hullámozni, és hogy mennyire eltávolodott a popkultúra a zenei idő alapvetően diverzív természetétől. A célom tehát a ritmikai karakterek merészségével inkább az volt, hogy jelenlétük ellenére a hallgatót anélkül vigye magával a lüktetés, hogy elgondolkodjon rajta, hogy akkor most mi a nyavalya van, milyen évet írunk, hol az egy, you name it.

Itt sem állt meg a tervezgetés, nem állhatott meg, úgy éreztem, hogy eljött az idő, hogy jó értelemben vett korlátokat állítsak magamnak, mert ötletem az végtelen volt, van, lesz, és itt és most inkább arról van szó, hogy végre valamiféle formát kell adnom nekik. Szóval eztán formai tervezésekbe bocsátkoztam, fogtam egy papírt és egy tollat, és felrajzoltam számomra, a szememnek jóleső arányrendszereket, amelyeket aztán ütemszámokká tűnődtem és a különböző epizódokat egyszerű hangulatfestő szavakkal, érzelmekkel, karakterológiai jelzőkkel illettem, sőt, eleinte a számok tempójáról is készítettem egy táblázatot, század bpm-ekre pontosan, egy bonyolult viszonyrendszerben – teszem azt, ami az egyik számban egy negyed volt, az a következőben egy negyed-triola lett, vagy pontozott negyed, stb. Ilyenformán ún. ritmikai modulációkkal szerettem volna időbeli kohéziót teremteni a számok között, de ez utóbbit aztán elengedtem, hiszen mint később kiderült, egy-egy számnak más tempók állnak jól, mint amit korábban megálmodtam. Az arány-tervrajzokat viszont nem engedtem el, s azok mentén írtam végig a lemez teljes zongoraanyagát. Olyan volt az egész, mint egy kifestőkönyv, amit én rajzoltam magamnak. Ajándékba.

Bizony, itt és ekkor egyelőre csak a zongoraszólamokon tűnődtem, és egy afféle karakter-darab album kezdett kibontakozni előttem, és halvány dunsztom sem volt afelől, hogy mi lesz az énekekkel. Valamint, természetesen, hangról hangra semmit nem írtam meg, és pláne nem írtam le, az ellentmondana a természetemmel, az emlékezetembe írtam a darabokat, és a korábban emlegetett hívószavaknak köszönhetően nem felejtettem őket el, no meg persze mert minden nap igyekeztem vacakolni egy kicsit mindegyikkel. A lemez anyaga eztán lépcsőzetesen lett rögzítve; szeptember negyedikén Gőz László jóvoltából a BMC jazzklubjában álló, általam nagyon szeretett Fazioli zongorán vettem fel a zongoraanyagot, összesen, ha jól emlékszem, hét óra alatt a tizenkét számot, úgy, hogy ebben benne volt még másfél óra improvizáció is, amibe annyira beletettem minden életerőmet és szívemet, hogy egy ponton majdnem leszédültem a székről. Szóval előre tudtam, hogy azért nem lesz túl sok időm a felvételre, és abban a lelkületben mentem oda, hogy el kell fogadnom, ami történik, azzal kell mennem, ami most megszületik, mert az az igazság. És aztán el is tudtam fogadni.

Eztán válogattam egy picit a zongoraanyagok közül, majd az énekeket a Paul Spaanderman holland hangmérnök és feltalálózseni barátomtól kölcsönkapott csodás Neumann énekmikrofonnal rögzítettem az otthonomban. Ehhez szigszalaggal felragasztottam két matracot a falra, hogy megfogja a hullámokat, elég komikus látvány volt. Tele voltam-vagyok kimondatlan érzelmekkel és szorongásokkal és nehézségekkel és el nem mesélt nagy örömökkel és lázálmokkal; a sokszor faék egyszerűségű, de őszinte szövegek on the fly születtek, frázisról frázisra, és nem néztem vissza. Mert nem arra megyek. Ezt most tanultam Snoop Dogg instájáról. Jó duma, nem? Mindenesetre tényleg így volt.

Mesélj, kérlek, a most debütáló számról is.

Ez a lemez első száma. A számok olyan sorrendben születtek, ahogy a lemezen lesznek. A csillagom északi csücske. Ez a kvintkörben ugye egy C dúr lenne, én viszont mégis a G dúrt választottam kezdő hangnemnek, alaptézisnek, mert valahogy ez a hangnem a legtermészetesebb, legemberibb, legméltóbb nekem, és állítólag a föld maga is egy elképesztően mély G hangon rezonál, vagyis ez a rezonancia számunkra ismeretes temperált hangok közül a G hanghoz esik a legközelebb. Fordítottam tehát harminc fokot a sors kerekén… Eztán – mint azt a lemez több másik számával is megtettem később, egy nem létező hangnembe emeltem a zenét, egészen pontosan kétharmad általunk ismeretes temperált hanggal, azaz 0.66 centtel emeltem a magasba. A metrum 14/16-od, valamiféle bizarr alla breve, 2x7. Ez a lemez címadó száma, mert a címadó sora elképesztően egyszerűen fejezi ki az életem igencsak viharos szakaszainak benső vívódásait. És azt hiszem, sokakét. Mikor ez a sor megfogalmazódott bennem, abban a pillanatban tudtam, hogy jó, meg is van a lemez címe. A zongorabetétek sokfelé nyitnak, keveredik bennük a barokk, India, a Balkán és... én. Ugyanakkor mindezeket csak visszatekintve tudom megállapítani; a természetességen – és a magamnak meghagyott terveken kívül másra nem hagyatkoztam, úgymint közízlés, és egyáltalán, a harmadik fél megítélése. Az majd most elválik, és nem füllentek, ha azt mondom, hogy nagyon izgulok, mert sok szeretet érte ezt az ügyet, és a zene – jó, vagy éppen rossz értelemben vett, kinek hogy és mi – hasonlíthatatlansága miatt nem nagyon tudok számolni vele, hogy milyen lesz a megítélése. De ez mit sem vesz el az örömömből, hogy elkészült.

A felvételt én is processzáltam és kevertem a laptopomon – ezekben is sokat fejlődtem (ó, de még mennyit szeretnék!…) a lemez készítése során, és korántsem a legjobb mix az albumról. Az ehhez szükséges elképesztő fejhallgatót pedig a Summa Artium alapítvány közbenjárásával, Rényi Andrea és Straub Elek segítségével vásároltam. A lyric videót pedig egy régi ismerősöm, Bodor András készítette, relatíve rövid idő alatt, alkalmazkodva minden kívánságomhoz, amiért nagyon hálás vagyok neki, és akivel még szeretnék együtt csinálni ezt-azt a jövőben. A master Fenyvesi Márton keze munkája.

Élőben hogyan fogod előadni a lemez anyagát?

Ez még függőben van, szeretnék majd még a lemezbemutató koncertek előtt egy-egy teljesen unprocessed élő stúdiófelvételt is videóstul pár számból. Egyébként a sok-sok vokálszólamok miatt egyedül olyan formán, ahogy a lemezen van, nem fogom tudni előadni a zenét, úgyhogy mindenképpen vokalisták segítségéhez fogok folyamodni. És ezt speciel eléggé várom, és kíváncsi vagyok milyen kompániám lesz. Hát ennyi. ❤

Gerlóczy Zsigmond az Instagramon.

Kriegler Records az Instagramon.

fotók: Pintér Leó

A Premier rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.