Mondd meg neki, hogy lásson - Húszéves M. Night Shyamalan harmadik remekműve

M. Night Shyamalan 2002-es remekműve, a Jelek nézése közben belém csapott a villám. Megtörtént a felismerés, kinyílt egy ajtó és utána már minden másképpen volt, mint előtte. Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Hardcore keresztény közegben nőttem fel, apukám gyülekezeti pásztor volt, aki nem nézte jó szemmel kezdeti színészi, majd filmkészítői ambícióimat. Talán az ő meggyőzése miatt is voltak az első rövidfilmjeim mind bibliai témájúak: csináltam zs-kategóriás keresztényüldözős akció filmet, nyálas csöpögős családi drámát és egészen vicces Újszövetség-paródiát is, de aztán kifogytam a szuszból és a misztikum más ágazataiban próbáltam ki magam, mint például az időutazás.

A Jelektől egy csavaros, izgi filmnél valami sokkal többet kaptam: útmutatást. Rádöbbentem, hogy ez az ufóinváziós horrorfilm számomra hitelesebben és főleg érdekesebben beszél az emberek hittel való viaskodásáról, mint jónéhány Jézus élete-film, vagy sok órányi prédikáció.

Aznap este állt össze a fejemben, hogy mindenről lehet mindenhogy beszélni. Hitválságról a földönkívüliek megszállása közepette. A holokausztról egy vígjátékban. Vagy akár a szerelemről egy halottasházban (Átjáróház, december 8-tól a mozikban!).

A Jelek főhőse Graham Hess tiszteletes (Mel Gibson a fénykorában, még a szakál és az őrület előtt), aki a felesége tragikus halála után elveszti a hitét, sőt egyenesen meggyűlöli Istent. Egy farmon él két kicsi gyerekével és kissé együgyű, de tiszta szívű és nagy erejű öcsével (Joaquin Phoenix). A korábbi életükre csak a kereszt helyének piszkos körvonala utal a falon, illetve hogy Gibsont még mindig mindenki Atyámnak szólítja. Feltűnik még egy titokzatos alak (maga Shyamalan alakításában), akiről nagyon sokig nem derül ki, hogy miért fontos, csak állandóan megakad a beszélgetés, ha feltűnik. 

Rory Culkin, Joaquin Phoenix és Abigail Breslin a Jelek című filmben

Bármennyire erőltetettnek is hangzik, ebben rejlik a Jelek zsenialitása: nagyon lassan építkezik, furcsa mellékszereplők mesélnek látszólag jelentéktelen, de nyugtalanító sztorikat idegesen viselkedő állatokról, inváziós katonai stratégiákról vagy egyenesen az apokalipszisről, de ezek finoman ránk borulnak, miközben a nyugtalanság lassan bekúszik a bőrünk alá. Shayamalan brillírozik, gyakorlatilag antihorrort forgat egy idilli farmon, miközben a ház melletti veteményesben leszállnak az ufók. 

Pedig a film nem árul zsákbamacskát, a második percben feltűnnek az első gabonakörök. Közben nincsenek jump scare-ek, sőt pont az ellentéte történik (sit scare?): elegáns, hosszú svenkek végén, ezer decibeles hangeffektek nélkül fosat be minket a rendező. Aki nem üvölt fel a rettegéstől a kukoricaszárak között csendben visszahúzódó űrlényláb láttán, az tényleg nem fél semmitől. Ráadásul a film nagyon finoman adagolja a földönkívüliek feltűnését, sokig csak a hangjuk, egy-egy elmosódott végtagjuk vagy a sziluettjük látszik, hiszen A cápa óta tudjuk, hogy semmilyen borzasztó látvány nem érhet fel azzal a horrorral, amit a fejünkben építünk fel.

Rory Culkin, Mel Gibson, Abigail Breslin és Joaquin Phoenix a Jelek című filmben

“Lehetséges, hogy nincsenek véletlenek?” - teszi fel a kérdést Gibson karaktere a sztori egy pontján és a végére minden egyes apróságról be is bizonyosodik, hogy okkal volt a történetben. Pont emiatt a finálé számomra a Közönséges bűnözők végének hatásával vetekszik, egy drámai jelenetben minden összeáll, minden apró részlet, mellékszál és vargabetű hirtelen közös nevezőre kerül és értelmet nyer. Ami miatt megmenekül a család. Ami miatt az atya visszanyeri a hitét. Ami miatt érdemes megnézni ezt a filmet, mert azt a reményt sugallja, hogy bármi is történik velünk, talán nem vagyunk egyedül, valaki mégis figyel ránk.

szerző: Madarász Isti