Júniusban egy különös együttállás következtében úgy tűnt: ez lesz a house nyara. Most már tudjuk: nem lett az. Miért nem? És hogyan lett a house a „fehérek zenéje”? Ez a cikk először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.
Bevezetés a house-ba
Drake június közepén adta ki hetedik lemezét, és nem az volt az igazi meglepetés, hogy csak néhány órával korábban szólt, hanem hogy a Honestly, Nevermind egy house-lemez. A rajongók nem voltak igazán lelkesek (a kritikusok kicsit jobban szerették). „Nem baj, ha még nem értitek. Bevárunk titeket” – üzente meg Drake az ő forradalmi újítását nem követő tömegeknek.
Négy nappal később rakta ki Beyoncé az első számot a Renaissance-ról. A Break My Soul olyannyira a house kilencvenes évekbeli nagy korszakának megidézése, hogy mintázza Robin S. Show Me Love című slágerét. A pár nappal korábban a house előtt még értetlenül álló nagyközönség lelkesedése most kitörő volt. Tele is lett a net erről szóló mémekkel, nagyot ment például az a vicc, hogy Drake kihallgatta, hogy Beyoncé house-t csinál, és gyorsan összebarkácsolt valamit, hogy hamarabb kijöhessen vele. (Amúgy hat-hét hónapot dolgozott lemezen.)
A (nem csak zenei) sajtó tele lett azzal, hogy: ez lesz a house nyara! Még Oprah weboldala is „12 ikonikus house-számot” ajánlgatott Marshall Jeffersontól Honey Dijonig, az 1992 és 2020 közötti időszakról elfeledkezve. Az igazán vicces „bevezetés a house-ba” pedig Roy Wood Jr. tudományos videója volt a The Daily Show-ban, amibe Martha Wash is bejelentkezett, hogy az It’s Raining Mannel kényszerítse táncra a karót nyelt műsorvezetőt.
Nem jött össze, ami a diszkónak igen
Aztán mégsem lett ez a house nyara, legalábbis ami a mainstream popzenét illeti. Egy darab zene követte a nagy fellángolást: Megan Thee Stallion Her című hip-house dala. Erős a kontraszt, ha a 2020-as diszkólázra gondolunk. Akkor sem volt minden slágerlistás dal diszkó, de az volt az ember érzése, hogy egyszerre sokan éreztek rá arra, hogy a négy fal közé zárt világnak mire van szüksége, aztán még többen követték őket.
Ám a diszkó olyan mainstream sikert ért el a múltban, amilyet – legalábbis Észak-Amerikában – a house sohasem. Így az annyira hiányzó önfeledtség megidézéséhez kézenfekvő volt oda visszanyúlni. A house viszont klubokban, illetve egyes netes platformokon folyamatosan jelen volt ugyan, de a fősodortól kisebb-nagyobb távolságban. Erről a zenéről „sötét, fülledt klubok jutnak az eszünkbe” – írta a Time a maga „mi ez a house izé” cikkében. A mainstream helyszíne nem ez, hanem az aréna, illetve a telefonra csatlakozó fülhallgató.
Meleg feketék zenéjéből a fehérek zenéje
A nagy csavar a történetben az, hogy az észak-amerikai fekete zene két zászlóvivője olyan stílust próbált bevinni a mainstreambe, ami ott született, ámde Európában lett igazán sikeres. Az EDM-robbanáskor sokan felelevenítették a történetet, hogy a Chicago meleg fekete közösségéből indult house és a detroiti feketék által feltalált techno európai (angol, francia, svéd stb.) zenészek által visszaimportálva lett ismert a szülőhazájában.
Shawn Reynaldo szakíró ezt mondta a Voxnak: „sok fiatal fekete zenész mesélte nekem, hogy amikor gyerek volt, azt hitte, hogy ez a fehérek zenéje. Először a Mátrixban vagy a Cartoon Networkön, Adult Swimen hallott ilyen fura ütemeket. Aztán amikor később megtudta, hogy mindennek a gyökerei a fekete kultúrában vannak, ezt kérdezte: ezt nekem miért nem mondta soha senki?”
Ha Beyoncé és Drake nem is hozták el a house nyarát, ebből a szempontból – Beyoncé esetén hangsúlyosan nemcsak a fekete, de a meleg gyökerekre is tekintettel – bizonyára sokak szemét felnyitották.
szerző: Rónai András
