Ilyen volt a Pixies a Budapest Parkban

Tegnap este először járt Magyarországon a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának megkerülhetetlen alternatív rock legendája, a Pixies, amit nem adott könnyen az élet, mivel a zenekar kétszer is halasztani kényszerült európai turnéját (a zenekar jelentőségéről Lévai János nagyszerű cikkéből tudhatsz meg mindent). A Pixiest még úgy is hatalmas várakozás fogadta itthon, hogy az újjáalakulás után született lemezek érezhetően kicsit megtépázták a zenekar hírnevét. A Pixies eredeti felállásból egyedül Kim Deal hiányzik, aki pont az első újkori Pixies-lemez megjelenése előtt dobbantott a zenekarból (a The Breedersben változatlanul tag), helyette Paz Lenchantin lett a basszusgitáros.

Ha a Pixies nálunk nem is járt még eddig, a környéken el lehetett őket időnként csípni: játszottak már Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban és Szlovákiában is. Én három évvel ezelőtt láttam őket Bécsben a Beneath the Eyrie album turnéján (ami biztosan a legjobban sikerült az új lemezek közül, de erről nem könnyű vitatkozni, mert a legtöbb ismerősöm érthető módon a visszatérő album, az Indie Cindy után kategorikusan elzárkózott a további újdonságoktól), azon a koncerten ugyan kissé fáradtnak tűntek, de tisztességesen helyt álltak.

A Pixies-koncerteken a rövidebb daloknak köszönhetően simán belefér 30-40 dal is (főleg úgy, hogy egyáltalán nem konferálnak), és a repertoár is meglehetősen kiszámíthatatlan: minden este variálnak a szetten, Black Francis (Frank Black) mutogatása alapján úgy tippelném, hogy menetközben is, így alkalomadtán simán kimaradnak nagy slágerek, de nincs például állandó szettkezdő- vagy visszataps-daluk sem a turnékon. Nálunk talán az első találkozás örömére egészen parádés nyitás volt: a Gouge Away után rögtön jött a Wave Of Mutilation és a Crackity Jones.

Néhány régebbi szám után a a pár hét múlva megjelenő Doggerel című új lemezről egy blokkban játszottak el három dalt (Vault Of Heaven, There’s a Moon On és a még kiadatlan Who’s More Sorry Now), ami egy kicsit olyannak tűnt, mintha hamar túl akarnának rajtuk esni. Ezek a dalok egyébként élőben egészen jól működtek, de azért a közönség érezhetően aktívabb lett, amikor belekezdtek a Nimrod’s Sonba.

A konferálás hiánya egy Pixies-koncerten egészen természetessé válik, valahogy nagyon furcsa lenne, ha Black Francis azt kérdezgetné a közönségtől, hogy érzik magukat, vagy elmondaná, hogy Budapest a legcsodálatosabb város, ahol valaha járt. A zenekar hogylétéről még a kivetítő alapján is nehéz volt véleményt mondani, Francis, Joey Santiago és David Lovering arcán szinte semmilyen érzelem nem tükröződött, cserébe Paz Lenchantin nagyon kedvesen végigmosolyogta a koncertet.

A koncert fókuszában a két első lemez állt és szép keresztmetszete volt a Pixies pályájának még úgy is, hogy a méltatlanul alulértékelt Bossanováról és Trompe Le Monde-ról még el tudtam volna viselni néhány dalt. Érdekes egyébként, hogy velük kapcsolatban állandóan azt emlegetik, hogy megalkották a Nirvana hangzásának prototípusát, ami kétségtelenül igaz, de az igazán jó Pixies-lemezeken éppen az az igazán csodálatos, hogy a saját sztenderdjeikre hánytak fittyet folyamatosan, és talán az újabb albumokról is ez a fajta flegmaság hiányzik igazán.

A Pixies nem alibizte el a budapesti koncertjét, majdnem két órát játszottak, és ugyan visszajöhettek volna még egy dalra, bizonyos számokat játszhattak volna kissé gyorsabban, de a korai koncertjeik kaotikus hangulatát már hiába kérjük számon a méltósággal megöregedett zenekaron. Mindenesetre nagyon jó volt végre úgy látni őket, hogy nem kellett értük több száz kilométert utazni és csak remélni lehet, hogy a következő európai turnékon ismét útba ejtik Budapestet. 

szöveg: Sallai László
fotók: Frank Olivér

A Pixies és az estét nyitó holland Klangstof koncertje képekben:

Pixies

Klangstof