Ritkán kerülnek be a cannes-i hivatalos programba dokumentumfilmek, de a David Bowie-ról szóló Moonage Daydream az idei válogatás egyik fénypontja. Semmiben nem hasonlít egy tipikus zenedoksira, de nyomatékosítja, hogy Bowie milyen inspirálóan hatott a filmekre és az egész világra.
Cannes-t sokan kritizálják, hogy nem nagyon támogatják kellően a dokumentumfilmeket. A versenyprogramba például szinte sohasem válogatnak be dokumentumfilmeket, pedig amikor 2004-ben megtették, a Fahrenheit 9/11 még az Arany Pálmát is megkapta Tarantino zsűrijétől. A könnyedebb témájú doksiknak viszont csak versenyen kívüli vetítésre van esélye, innen indult például 2015-ben az Amy diadalútja és a Moonage Daydreamnek is hasonló sikert jósolunk.
David Bowie hatása a filmvilágra megkérdőjelezhetetlen, számtalan film betétdalaként csendülnek fel slágerei (gondoljunk csak az I’m Deranged-re a Lost Highwayből, a portugálul előadott dalaira az Édes vízi életből, a Modern Love-ra a Frances Ha-ból vagy a Young Americansre a Dogville végéről), utoljára például a pár napja itt bemutatott Top Gun: Maverickben a Let’s Dance. Színészként is maradandót alkotott, emlékezzünk a Twin Peaks: Tűz jöjj velem-re, a Labirintusra vagy a Tökéletes trükkre. Éppen ezért maximálisan itt a helye a világ legfontosabb filmfesztiválján az életéről szóló filmnek.
Brett Morgen (Cobain: Montage of Heck, Jane) rendezővel ráadásul egy mester kezében vagyunk, aki semmit sem úgy csinál, mint a tipikus zenedoksikban. Nincsenek beszélő fejek, kronologikus blokkok a korai sikerektől a drogfüggőségen keresztül a hirtelen bekövetkező halálig és hála istennek nem mondja el Edgar Wright vagy Flea, hogy mit jelentett neki Bowie gyerekkorában. Nem esik említés Bowie gyermekeiről és igazából a haláláról sem, helyette van rengeteg csodás archív felvétel turnékról, korabeli interjúkból vagy éppen arról, hogy Bowie edz. Szinte csak Bowie hangját halljuk, illetve, amikor megszólalnak a hetvenes évekből a rajongói, az mindig különleges csemege.
A soha nem látott koncertfelvételeken kívül óriási élmény most 2022-ben végignézni olyan interjúkat Bowie-val, ahol egyértelmű, hogy mennyire megelőzte a korát. Az egyik jelenetben egy szürke riporter kérdezgeti a biszexualitásról, valamint a csiricsáré ruhájáról, illetve milyen már a cipője is – erre is óriási tartással, megingathatatlanul felel, a fél évszázaddal későbbi woke művészek csak álmodhatnak ilyen önazonosságról. A film kitér a festői és színészi munkásságára is, és egyértelműsíti, hogy David Bowie egy igazi reneszánsz ember volt, aki mindig kísérletezni és új dolgokat kipróbálni akart, valamint utálta, ha elvesztegetett egy napot.
A jelenlegi zenészbiográfia-dömpingben (holnap nézzük itt Cannes-ban az Elvist és még idén jön egy Whitney Houston-film is) könnyen elképzelhető, hogy Freddie Mercury, Elton John és Elvis Presley után David Bowie is megkapja a maga kis leegyszerűsített jukebox-musicaljét. Két éve már volt egy nem túl nagyot ment próbálkozás (Stardust), de ott nem használhatták a zenéit, így máig a Velvet Goldmine a legközelebbi, ami egy Bowie-életrajzi filmhez fogható. Ha lesz ilyen, Robert Pattinsont vagy Harris Dickinsont tudnánk elképzelni a főszerepben, de az nem túl valószínű, hogy a Moonage Daydreamnél szórakoztatóbb, inspirálóbb és informatívabb legyen a végére.
szerző: Onozó Róbert
A Moonage Daydreamet a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.
