A svéd rendező, Ruben Östlund számára semmi sem szent, kéjes gyönyörrel leplezi le a nyugati társadalom gyarlóságait. Korábbi szatíráihoz képest A szomorúság háromszöge alacsonyabbra teszi a lécet és az ordenáré altesti humor csúcsra járatásával talán szélesebb közönséghez is elérhet.
Senki más nem készít olyan filmeket, mint Ruben Östlund. Imádja a kínos helyzeteket és mindig pár perccel tovább mutatja azokat, mint az elviselhetőség határai diktálnák. Kedvenc témája a kispolgári és a kollektív képmutatás és kéjes gyönyörrel boncolja szét az ideális család (Lavina), a bevándorlókkal kapcsolatos politikai korrektség (Play – Gyerekjáték) vagy a modern művészet (A négyzet) illúzióit. Filmjei végtelenségig feszített ultrakínos jelenetek laza láncolatai számos „ezt nem hiszem el!” pillanattal, de eddig még nem tudott kitörni az európai művészfilmek skatulyájából.
 |
Pedig a filmfesztiválok kezdettől vevők voltak a merészségére és már a Lavina is fontos díjjal távozott innen Cannes-ból 2014-ben, három évvel később A négyzet pedig nagy meglepetésre a filmvilág legrangosabb elismerésének számító Arany Pálmát is bezsebelte. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a következő filmje már angolul készül, nemzetközi sztárokkal (A négyzetben is szerepelt Elisabeth Moss és voltak benne angol nyelvű jelenetek), akik közül a legnagyobb név Woody Harrelson.
A szomorúság háromszöge alaphelyzetéből egyértelmű, hogy Östlund némileg lejjebb helyezte a lécet a társadalomkritikát illetően. 2022-ben azon viccelődni, hogy az orosz milliárdosok, az influenszerek vagy a férfi modellek mennyire ostobák, nem igényel óriási fantáziát. Hiányzik a Lavina metszően intelligens humora és A négyzet vagy a Play politikai aktualitása, de ha polgárpukkasztásra vágyunk, nem lesz hiányérzetünk. A politikai aktualitást letudják azzal, hogy a cselekmény nagy része egy luxushajó fedélzetén játszódik, ahol az utasok és a személyzet közti társadalmi különbség mit sem változott 110 évvel a Titanic katasztrófája után.
A legviccesebb jelenetek egyébként nem is a hajón játszódnak, hanem a prológusban a két modell/influenszer (Charlbi Dean és Harris Dickinson) főhős között, akikről később némileg eltolódik a fókusz, de mégis alapvetően a film főhősei maradnak. Különösen Dickinson alakítását érdemes méltatni, aki a King’s Man: A kezdetek és az Ahol a folyami rákok énekelnek szerepeinek köszönhetően egyre szélesebb ismertségre tesz szert, de közben nagyon sokoldalú szerzői filmes karriert (Beach Rats, Matthias & Maxime, The Souvenir: Part II) is felépített az utóbbi években. Valószínűleg ő fog a legtöbbet profitálni A szomorúság háromszögéből, bár kiemelkedő Woody Harrelson marxista hajókapitánya és Dolly de Leon rafinált takarítónője is.
A cannes-i közönség nyüszítve hahotázott amikor kiderült, hogy ennyi hányást és fosást még nem látott a fesztivál nagy vászna. Ugyanakkor A négyzet-hez hasonlóan nem véletlen, hanem szándékos görbe tükör, hogy pont itt került mindez bemutatásra és komoly társadalomkritikaként is értelmezhető, illetve élvezhető A szomorúság háromszöge. Szélesebb közönség meghódítására viszont kézenfekvőbbnek tűnik majd a pimasz altesti humor előtérbe helyezése.
szerző: Onozó Róbert
A Triange of Sadnesst a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. Magyarországi mozibemutató őszre várható.
