Száz meghatározó zenekar száz alaplemezén keresztül írta meg a 2000 utáni magyar extrémzenei underground történetét Bali Dávid. A kisterem hiánypótló, alapos és olvasmányos kötet, amely a hazai undergrounddal való ismerkedésre, nosztalgiázásra és a vakfoltok pótlására is tökéletes. Az újságíróként és zeneipari szakemberként ismert szerzővel beszéltük át az underground helyzetét: miért szorultak vissza egyes helyeken foglalt házakba és titkos bulikba a zenekarok, van-e még rendszerkritikus düh az undergroundban, és vajon elveszünk-e mindannyian a digitális zajban?
Mikor és hogyan érintett meg az underground zene és az underground értékrend?
Az undergroundban általában azok lelnek otthonra, akik keresik, de nem találják a helyüket. Én is ilyen bolyongó lélek voltam kamaszként. Nem ismerem az apámat, és rengeteget jelentett, hogy a nagybátyám odafigyelt rám és a sajátjaként törődött velem. Amikor látta, hogy érdekel a rockzene, sokféle zenét adott; később tőle kaptam egy Bridge To Solace CD-t is, ami elsőként mutatta meg számomra, hogy létezik olyan safe space, amiben nem kell szoronganom. Egy kisebb dél-pesti településen felnőve alapjaiban határozta meg a szocializációmat, hogy nem vagyok olyan, mint a környezetem, és a zenétől, valamint az írástól hirtelen értelmet találtam a mindennapokban. Innen jött a vágy, hogy ezzel a könyvvel visszaadjak valamit a közösségnek, amibe én egy olyan időszakban csatlakoztam be, amikor úgy éreztem, egyik újság sem tudja igazán lefedni ezt a pezsgő, furán változó, mégis veszélyes, kiszámíthatatlanul szerveződő közösséget.
Amikor felfedeztem a Nuskullt, az egy hatalmas rácsodálkozás volt, hogy létezik másfajta szemlélet is. Úgy éreztem, hogy a rock- és metálzenei sajtó pozícionálni akarta az előadókat, és ha egy zenekarról írt a Metal Hammer (ma HammerWorld) vagy a Shockmagazin, akkor egy alapvetően egymásra licitáló, a mainstream olvasatában is mérhető-értelmezhető keretben találták magukat (hiszen egy lapban megjelenni egy Slipknot- vagy egy Metallica-interjúval mégis pozícionál valahol), emiatt pedig már a kezdő zenekarokra is teher nehezedett, hogy minél nagyobbat gurítsanak, és minél több mindent állíthassanak magukról.
Ezt a nyomást éreztem például a Freshfabrikon is, legalábbis visszatekintve mindig úgy tűnt számomra, hogy a hírnév és az ezzel járó versenyhelyzet talán nagyobb hajtóerő lehetett az önkifejezésnél. A könyvből szándékosan kihagytam ezeket a zenekarokat, és azokról emlékeztem meg, akiknek ez a zene ugyanúgy menekülést jelentett egy biztonságos helyre, mint nekem. Azoknak a hősöknek akartam visszaigazolást adni, akiket soha nem énekeltek meg annyira, mint amennyire fontosak voltak vagy lehettek volna, hogy láthatóvá váljon az underground alja, ahonnan ez a színtér felépítette magát és önszerveződővé vált.
NÉVJEGY
Bali Dávid (1990) zeneipari szakember, újságíró, a Satelles melodikus hardcore/punk zenekar basszusgitárosa. Zenei újságíróként kezdte 2006-ban, öt évig volt a Nuskull főszerkesztője (2009-2013), de írt kritikákat a HammerWorldnek is (2007-2011). Később az A38 Hajó programszervezőjeként és produkciós munkatársaként dolgozott (2013-2019), majd a HOTS könnyűzenei exportirodát vezette (2018-2021), 2020-tól 2021-ig pedig az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Kollégiumának vezetője volt. 2021-től label manager a Believe-nél, ahol többnyire romániai katalógusok kezelésével foglalkozik. kisterem című könyve 2021 októberében jelent meg, amellyel koncertekkel és beszélgetésekkel egybekötött könyvbemutató-turnéra indul. A könyv még idén várható e-könyv formában.
A net korai szakaszában, a fórumokon, webzine-eken erős közösségek épültek ki, téged is ez ragadott meg?
Igen, és ezért örökké hálás leszek a Nuskullnak, mert célt adott a mindennapjaimnak azzal, hogy folyamatosan kerestem a lemezeket, amikről írhatok, másrészt mai napig tartó barátságok születtek a fórumokon. De legalább ennyire fontos volt a Zajlik közössége, ahol minden rajongó létrehozhatott a kedvenc zenekarának egy feedet, ezáltal mindenkinek ugyanakkora tere volt, és ez nagyon erős közösséget alkotott. Egy sötét buborékot, amiben a legnagyobb móka volt részt venni, és hétről hétre figyelni, melyik zenekar mivel rukkol elő. Én úgy látom, hogy a hazai underground produkcióknál megjelenik az a kompetitív piacokon érvényesülő, egészséges versenyszellem, ami magát a színteret húzza fel.
Ha valaki kiad egy jó hangfelvételt, azt a többiek szeretnék megugrani, mert dolgozik bennük a belső csibész, hogy én jobb vagyok, vagy legalábbis én is tudok ennyire jót írni. Emiatt az izgalmas zenék leginkább alulról jönnek, mert az állami támogatások révén a mainstreamben tompul az érdemi verseny: a nagyméretű produkciók nem engedhetik meg maguknak, hogy a bevételszerzés, az infrastruktúra működtetése ne legyen szempont, szemben az underground önszerveződésével, önfenntartásával. Ha zenei értelemben vett kísérletezésre vágytam, mindig igyekeztem mélyre nézni.
Manapság, amikor a zenei sajtó pozíciója meggyengült, a kisterem számomra koncentrált erővel mutatja meg, milyen felvillanyozó tud lenni egy lemezkritika, ha nem csupán a szokásos zenei köröket futja le, hanem kulturális kontextust és korszellemet vázol, társadalmi folyamatokat elemez, miközben a zenekar és a műfaj történetében is értő módon elhelyezi az albumot. Te mennyire érzed még legitim műfajnak a lemezkritikát?
Minden alkotás a reflexiójában kap hitelesítést. Tudom, hogy távoli példa, de a nyugatosoknak is rengeteget számított, hogy egymásról írtak, mert így maradhattak fenn és így nyertek hitelesítést a műveik. Erre pedig még mindig a kritika a legalkalmasabb műfaj. A mai információgazdaságban, amikor elkapcsolsz a dalokról, hacsak nem úgy szocializálódtál, hogy előrendelted a CD Pincében az Opeth-lemezedet, és egy hónapig vártad, hogy megérkezzen, egy kritikában tudsz mélységében beszélni egy albumról. Én a mai napig albumpárti vagyok, és pont az a félelmem, hogy annyira felgyorsult az információáramlás, hogy a fiatal zenekarok sokkal nehezebben kapnak publikációs teret, mint 5-10 évvel ezelőtt. Nekik is szerettem volna példát mutatni, meg akiknek kedvük volna írni, hogy mennyire fontos tud lenni a kritikai visszajelzés, főleg a pályájuk korai szakaszában lévő alkotóknak, hogy érezzék, számít az, amit csinálnak.
A lemezkritika kikopott a kattintásalapú online sajtó nagy részéből, hiszen nem az hozza az olvasottságot és így a hirdetéseket sem. Más műfajok, interjúk, premiercikkek, podcastok kerültek előtérbe, amelyek szintén izgalmasak, de hátulütőjük, hogy így a zenekarok kénytelenek megalkotni a saját narratívájukat.
Tartalomfogyasztóként is rossz látni, hogy a social média világa megteremtett egy olyan eszközrendszert, amivel a zenekarok arra helyezik a hangsúlyt, hogy elérjék a saját közönségüket, szemben azzal, hogy mások, az újságírók narrálhassák, értelmezhessék a belső folyamatokat. Amikor mi szocializálódtunk, egy zenekar nem a közönség nagyságában volt mérhető, hanem a zenével szembeni alázatával, szeretetében: nem az számított még 10-15 évvel ezelőtt, hogy kiket érsz el és hogyan, hanem hogy akik épp ott vannak körülötted, azoknak meg tudod-e tartani a figyelmét.
Egy zenekarnak ajándék, ha őszinte visszajelzést kap egy külső fültől, mert a saját közönséged, aki amúgy is évek óta követ, nem biztos, hogy megmondja, ha az új lemez szar lett. A zenei újságírás legnagyobb erénye az objektivitás, még akkor is, ha barátaidról írsz, hiszen azért akarod megírni, amivel nem értesz egyet, vagy amit hiányolsz, mert jót akarsz nekik. Egyszer egy Hammeres kritikámra kaptam egy visszajelzést a zenekartól, amelyik a sajtócsomagján dolgozott, hogy nem tudtak egyetlen szóösszetételt sem kiszedni a kritikámból, amivel ajánlhatnák a lemezt. Mondtam nekik, hogy ne haragudjatok, de pont azért írtam ilyen kritikát, mert ez nem az album, ami át fog törni. Ha sokszor szögletesek is voltak a kritikáim, mindig a jó szándék vezérelt, mert csak ez az őszinteség tudja előrevinni ezt a közösséget.
A Satelles 2019-ben a Dürer Kertben. Fotó: sinco.
A bevezetőben is írod, hogy „a digitális átállásból mindennapi zaj lett a hallgatók és a zenészek oldalán egyaránt”. Hogyan érinti ez az undergroundot? Nehezebb most az undergroundban létezni, mint 15-20 évvel ezelőtt?
Visszatekintve a mainál sokkal egyszerűbbnek tűnik a régi világ. Mintha kevesebb zenekar lett volna, amelyik meg tudta engedni magának, hogy videoklipje legyen a MegaWattban, és emiatt aki kellő alázatossággal vágott bele a zenélésbe, az sok-sok évig aktívan tudott turnézni, és kamatoztathatta a mítoszteremtést, hogy ez a zenekar biztos jó, mert sokat koncertezik és sok helyen jelen van. Ma abban látom a nehézséget, hogy a social mediában ingervásárlás zajlik. Borzasztó csábító lehet a pályakezdő zenészeknek, hogy úgy fogják fel a zenekarukat, mint egy brandet, de ha igazi közösséget szeretnél teremteni, nem viselkedhetsz úgy, mint egy cipőmárka. Régóta működő zenekaroknak is sokkal nehezebb elérniük a közönségüket az online platformokon, ami alternatívákat követel tőlük akár hírlevelek, akár zárt Facebook-csoportok elindításával, így aztán nem csoda, ha a digitális zaj áttörése egy kezdő zenekarnak olyan kihívást jelent, ami eltéríti a figyelmét az alkotásról. Én szeretnék hinni abban, hogy ha egy hangfelvétel jó minőségű és kivált érzelmeket, akkor úgyis beszélni fognak róla – ezt erősíti fel a zenei sajtó is.
A természetes felhajtóerő a legszebb dolog, de ezt csak az tudja elérni, aki a zenéért csinálja a zenekart, és nem azért, hogy időben update-elje a Facebookot. Mindegyik közösséget a belső formálóereje viszi előre, de a social media kiszervezi ezt a fajta önfenntartást, amikor mediátorrá válik a zenekar és az emberek között. Ezt a falat viszont nem a social media tudja áttörni, hiszen csak ideig-óráig tudsz versenybe szállni és ki vagy szolgáltatva egy tanuló algoritmus nem ismert szándékának. A zenei sajtó viszont egyszerre krónikása és felelősségteljes ellensúlya is saját korának. És ha az elmúlt 5-10 évben kiszolgáltatottabbá is vált mind a kultúratámogatási rendszereknek, mind a fogyasztási szokásoknak, én hiszek benne, hogy a zenei újságírásnak el fog jönni egy reneszánsza, mert amerre a social media tart, az nem egy vonzó irány.
Bali Dávid pár éve megírta nekünk a magyar hardcore generációváltásának történetét. Elolvasom!
Akkor az egy illúzió, amit a digitális tér teremt, hogy állandóan jelen kell lenni, folyamatos újdonságokkal kell fenntartani az emberek figyelmét?
Szerintem igen, mert ennek a vélt vagy valós igénynek a kiszolgálása könnyen eltereli a figyelmet a zenélésről. Másfél éve mi is úgy döntöttünk a Satellesszel, hogy drasztikusan lecsökkentjük a digitális lábnyomunkat, mert nem akarunk beszállni egy fiktív versenybe, és nem akarjuk, hogy azt gondolják, ez hajt minket. Gyakran látom azt, hogy zenekarok, amelyek alapvetően egy szűk közösségért felelősek, a mainstream popzenéből eredő mintázatokat sajátítanak el (aftervideók gyártása, a teaserek tartalomkezelése, de ilyen a single-alapú kiadványstratégia adaptálása is valahol), amelyeknek a bevételszerzés az elsődleges célja. Ez számomra testidegennek hat, mert ez a közeg nem ilyen gesztusokra vágyik.
A feltörekvő produkciók számára is fontosabb, hogy őszinte és megbízható, kölcsönös értékrenden alapuló közösségük legyen, mint hogy a pillanat hevében elérjenek sok embert, aztán ez a siker szertefoszoljon. Emiatt is központi szervezőerő volt a könyvben, hogy olyan zenekarokból válogassam össze ezt a száz produkciót, akik valamiképp beteljesületlen ígéretek maradtak, még ha itthoni léptékkel sokra is vitték. Az érték, amit megteremtettek, mindörökre velünk marad, de az a bizonyos áttörés az esetek többségében mégsem érkezett meg. Ezek nem bukástörténetek, hanem gyönyörűen megvívott, becsületbeli harcok, amikben a kevesek állnak a sokakkal szemben.
A könyv egyik vezérfonala, hogyan tudták az új generációk átmenteni, újrateremteni a közösségeket a 2000-es években, miközben újragondolták a '80-as, '90-es évek meghatározó extrémzenei örökségét. Miért lehetett ez a közösségteremtés sikeres és mennyire tud ma még igazi közösségként működni az underground?
A 2000-es években még léteztek a legendás törzshelyek minden városban és minden műfajban, és a zenekarokat motiválta, hogy ott játszanak, mert az hitelesíti őket. Akkor még kevesebben vállalkoztak arra, hogy saját rizikóra meginduljanak olyan városokba, ahol korábban nem játszottak, és ha láttad, hogy egy produkció évről évre visszatér, az a szájhagyomány révén is sok új embert tudott bevonzani. Ma is megvan ez a hatás, csak nagyon leszűkült a paletta, és több zenekar várakozik, hogy kevesebb helyen bizonyíthasson. Emiatt kulcsfontosságú, hogy a játszóhelyek fenntarthatók legyenek. Megrázó volt látni, hogy a COVID mennyire megterhelte a klubokat, mennyien bezártak és milyen sokan elhagyták a pályát, főleg a technikusok közül, akiknek a tudása így már nem hagyományozódik át a fiatalabbakra.
Az egyik legfontosabb kihívás most, hogy életben tartsuk a klubkörnyezetet, ezért is csodálatos, hogy újra kinyit a Dürer, mert sok kitaszított hangzásnak ad otthont Budapesten. A vidéki kistelepüléseken viszont különösen húsba vágó probléma, hogy ha választani kell egy koncerthelynek, hogy a pénteket egy feltörekvő produkciónak adja, vagy egy aktívan fesztiválozó popzenekarnak, akkor biztosra fog menni, hiszen a nehéz körülmények miatt fokozott szüksége van a bevételre. Emiatt pedig még jobban partvonalra kerülnek ezek a műfajok a kisebb településeken. Ebben a helyzetben hosszú távon csak úgy tud hagyatékot építeni egy zenekar, ha más utakat keres a jelenléthez. Ha egy városban csak egy próbateremben játszhatsz titkos koncertet, azt is be kell vállalni, mert ha arról beszélnek és visszavárnak, az működhet felhajtóerőként is a későbbiekben. Nem véletlen, hogy a foglaltház-kultúra és a titkos bulik a reneszánszukat élik, mert a megfogyatkozott fellépőhelyek révén valós igényt elégítenek ki a nagyvárosokban és kistelepüléseken egyaránt, miközben ez a szájhagyomány, a körön-belüliség élménye azért mindig is az ilyen zárt közösségek sajátja marad nemcsak az extrém, de például az elektronikuszenei közösségekben is.
Nehéz nem leépülési folyamatként tekinteni arra, hogy Budapesten is zárnak be a közösségi térként is funkcionáló, a zenekarok egymásra hatását és inspirálódását is elősegítő helyek, mint amilyen a Keleti Blokk is volt. Mik most a legizgalmasabb színhelyei az extrém zenéknek?
Rengeteg névtelen hős van, akik fenntartják az infrastruktúrát meggyőződésből és zeneszeretetből. Amit Ferencz Zsolti a Revolverrel csinál – közel száz zenekar számára biztosít évek óta próbatermet, felvételi lehetőségeket, és a megpróbáltatásokkal szemben is szavatolja, hogy megannyi zenekarnak valódi otthona lehessen a rozsdaövezeti felújítások közepette is –, az olyan kultúrmisszió, amiről évtizedek múlva is beszélni kell. Borzasztóan becsülöm a Kripta, a veszprémi Terem, a fehérvári Nyolcas Műhely és a győri Beton programkínálatát is, amik mind-mind teljesen önfenntartó, zárt közösséget sugallnak.
A könyvben folyamatosan hangsúlyozódik a zenekarok társadalmi felelősségvállalása, de a Satelles Some Got Saved lemeze kapcsán arról írsz, hogy a jelentősége részben abban rejlik, hogy „beleállt a rendszerváltás óta felnőtt nemzedék apolitikus tartásába”. Mennyire apolitikusak a fiatal generációk ezekben a gyakran politikus műfajokban?
Kulcsfontosságú kérdés a mindenkori hatalomnak, pláne az öregedő demográfiájú poszt-szovjet országokban, ahol drasztikusan kevesebben vannak a fiatalok, mint a választásokat befolyásoló öregek, hogy hogyan kezelje az új generációkat. Időről időre felbukkan egy nemzedék, mint nálunk majd a 2022-es választásnál a rekordszámú első szavazó, amelyik bele tud szólni egy ország politikai életének az alakulásába. Viszont pont emiatt a hatalomnak mindig kellenek olyan látszatvisszajelzések, amelyek elismerik az akaratát és kölcsönös hitelesítést adnak az államnak és a zenekaroknak egyaránt.
A kultúrpolitika szemszögéből jobbára háromféle szegmens létezik a magyar zenében: 1) a tévés/rádiós előadó, akinek nincs aktív közönsége, emiatt mindig pluszbevételre szorul, 2) a piacilag jól működő produkciók, akik mindig kaphatnak valamivel több pénzt, amit befektetve még nagyobbak lehetnek, és 3) a kiszolgáltatott közösségek, mint amilyen a nem önfenntartó underground. Ha megnézzük a magyar jazzt, folklórt és kortárs komolyzenét, ott minden tiszteletem ellenére egy más természetű megújulás, ha úgy tetszik, áthagyományozódás zajlik, semmint mondjuk a brit jazz újhullámában, ahol 18-20 éves srácok remek Brexit-lemezeken instrumentális dalokkal és elképesztő szenvedéllyel fogalmazták meg az ellenérzésüket, mert az jött belőlük, és fel akarták hívni a figyelmet arra, hogy a fejük felett döntöttek.
Ehhez képest a hazai jazz, folklór és a komolyzene sokkal több szálon függ az állami támogatásoktól, emiatt kicsit óvatosabb, feltehetően más alkotói motivációkból is táplálkozik, és nem is tölt be náluk olyan szerepet az identitáskeresés, mint az önfenntartó underground hangzásokban. Olyan korszakban élünk, ahol a sebnyalogatás és a hamis illúziók optimista dalai csak ideig-óráig nyújtanak mentsvárat, de nem kínálnak megoldást, és ezt a fajta éberséget pont az underground tudja megadni, mert nem igényel külső (állami) forrást, és van egy egészséges belső versenydinamikája, amelyben mindenki törekszik arra, hogy minél kifejezőbb, önazonosabb legyen.
Akkor rendszerkritikusnak érzed a fiatal magyar undergroundot?
Akad rá példa a popzenében is, de ez a fajta érzékenység az undergroundban érhető a leginkább tetten. Akik most kezdenek zenélni, azok életük jelentős részét a NER-ben töltötték el, és az elmúlt 12 év hatalomtechnikája valószínűleg olyan minta számukra, ami így vagy úgy, de inspirálja őket a zenélésre, az önkifejezésre, a felszólalásra. De sose különböztetnék meg egy zenekart azért, mert nem gyújtogat kukákat, hanem szofisztikált módon hívja fel a figyelmet azokra a társadalmi problémákra (a nők bántalmazására és ennek törvényi hiányosságaira, a lakhatási válságra, a nemi, faji, identitásbeli megkülönböztetésekre stb.), amik túlmutatnak a hatalomtechnika kritikáján.
Nincs túlromantizálva az underground mainstream-ellenes attitűdje?
Dehogynem. Ugyanakkor ha van, amiben nem érzem kiforgatva a kulturális identitásomat, az az, ha rajongva szállok harcba olyan dolgokért, amelyek formálnak engem. Főleg annak fényében, hogy a rendszerváltás óta mindig mások akarták beszabályozni ezt a fajta hovatartozás-élményt, amikor megmondták, ki igaz magyar és ki nem, kijelölve egy olyan normatívát, ami csak tovább polarizálta az egymástól elszakadó társadalmi csoportokat. Ez a fajta hatalomtechnika nem vesz tudomást arról, hogy a magyar ember viszonylag könnyen szorong, pedig ez erősséget jelent az önkifejezésben, mert ha egy szorongó író, szorongó festő vagy szorongó zenész kiadja magából a feszültségét, az másra is hatni tud, és érezni fogja, hogy nincs egyedül az érzéseivel. Szeretném hinni, hogy ennek a fajta alkotásnak életjavító hatása van. Szóval biztosan túl van romantizálva az underground, de megérdemelten, mert ez a legszebb értelemben vett szenvedély.
kisterem-könyvbemutatók:
november 5. Pécs, Pécsi Est
november 6. Szeged, Grand Café
november 7. Budapest, Craft Head
november 12. Debrecen, Nagyerdei Víztorony
november 13. Csongrád, Tisza Presszó
Bali Dávid metálsajtóról, kritikaírásról és a Hammeres „Dalriada-botrányról”
A könyvben megfér egymás mellett az oldszkúl thrasher Remorse és a poppunk Have No Clue, a punk/hardcore Contra és deathgrindos Kill With Hate, és ezek a különféle zenék erősítik egymást. A kétezres években viszont még jóval élesebb volt a szembenállás a régi és az újhullámos metál között. Amikor a Nuskull után a Hammernek is elkezdtél írni, legendás felzúdulásokat okoztak a kritikáid.
A Hammer-olvasóknak két problémája lehetett velem, az egyik nyilván a nyelvezet, amin, bár igyekeztem egyre könnyedebben fogalmazni, nem tudtam jelentős mértékben változtatni. A másik pedig a pontozásom. A mai napig azt látom, hogy mivel a Hammer szerkesztőit a zene feltétel nélküli szeretete fogja össze, a nemzetközi magazinokhoz képest is kedvezőbb, általában magasabb pontszámokkal illetik a lemezeket. Én azért hittem a szigorúságban, hogy abból a produkciók is reálisabb visszacsatolást kaphassanak, és ha tízpontos a skála, akkor a tíz pontot tényleg az időtlen alapmű kapja. Csak a dalriadás eset eldurvulását sajnálom, amikor a többiekhez képest jelentősen lepontoztam a számomra továbbra sem értékelhető Arany-albumot, mert az elszabadított egy olyan poklot, ami után azt éreztem, hogy a Hammer számára az értékítéletem nem feltétlenül vállalható irány. Utána közösen megbeszéltük, hogy egy darabig nem írok a lapnak.
Hogyan élted meg, hogy megosztó kritikus lettél?
Azt már menet közben elfogadtam, hogy a Hammer-olvasók nem feltétlenül fognak a keblükre ölelni, de úgy gondoltam, ha csak egyetlen lemezbe belehallgatnak, amiről írtam, akkor már megérte. Mindig is úgy gondoltam, hogy pozitívum, ha nem értek egyet az íróval, mert azzal létrejön egy párbeszéd, ami értéket teremt annak, aki megírta, és annak is, aki reagál a cikkre. Sosem azért írtam kritikát, hogy megmondjam a tutit, hanem hogy azzal a közösségi erővel, amit a Nuskull vagy a Hammer képvisel(t), lehetőséget adjunk kisebb, kevésbé ismert, vagy épp formabontóbb produkcióknak. Ha úgy tetszik, engem tényleg érdekelt, hogy mit tudnék tenni egy előzenekarért.
Lénárd Laci jó vezetői érzékkel rendre kikérte a véleményünket a Hangpróbáról, így kerülhetett például sor arra is, hogy a Beneath the Massacre hangpróbázhasson, és ne csak a Sokkoló extrában jelenjen meg. Ezek akkoriban borzasztó progresszív pillanatai voltak a lapnak, amiket azóta is egy szép, természetes ollónyitás, majd egy rég várt arculati megújulás követett. Ahogy írhattam technikás deathről, post-metalról vagy metalcore-ról, úgy adott esetben alternatív lemezekről is, tényleg szinte teljesen szabad kezet kaptam, ez pedig vissza is köszönt abban a Bukás-paródiavideóban, amiben elhangzik, hogy „a Hammer-rajongók már dühükből Akkezdet Phiai CD-ket dugdosnak a postaládába”. Ez utalt arra, hogy az év végi listáimon más műfajú lemezek is szerepeltek, de ez teljesen belőlem jött, és hosszú távon arra törekedtem, hogy mások is vásárolják a lapot, ne csak a Hammer törzsközönsége.
Az mennyire volt tudatos, hogy egy másfajta írói stílust képviseltél, amin érződik az irodalomtudományi képzettséged, és ami nem volt akkor bevett a hazai metálsajtóban?
Nem volt az, de tény, hogy kellett 3-4 év, mire olvashatóbbá, letisztultabbá váltak az írásaim. De még azokat se érzem önazonosnak. Azt csak a 2010 utáni, terjedelmesebb, színtér- vagy műfajspecifikus írásokban találtam meg, addigra találtam meg a saját hangom és a mondanivalómat is. 2013 körül viszont azt éreztem, hogy inkább elcsendesednék, amiben az életszerű elfoglaltságaim mellett közrejátszott az is, hogy a Shai Hulud Reach Beyond The Sun kritikájának megírásakor úgy éreztem, már nem találom a hangot az akkor felbukkant új generációval, akiknek új volt a metalcore, és még nem alakult ki bennük az a vágy, hogy történeti kontextusban lássák a kedvenceik értékeit.
Másrészt számot vetettem magammal, és visszaolvastam a korábbi írásaimat, ami borzasztó élmény volt. Olyan sok rossz írásom volt, hogy féltem, az embereknek is ez marad meg, és belső késztetést éreztem, hogy lelkileg és szerzőként is érjek, hogy ha valaha is újra írnék, jóvátehessem ezt. Bárki, akiket mindmáig rendszeresen olvasok a hazai zenei sajtóban – időtlen a hálám Uzseka Norbertnek, az „utánunk érkező” Nuskull stábnak, Sajó Dávidnak, akire barátomként tekinthetek, de a Mögött Blog értékteremtése és a Reaction fanzine is számottevő hatással van rám a régóta működő sajtóorgánumok mellett –, szóval általában a hazai zenei újságírók stabil, karakteres és önazonos, kiforrott írástechnikával rendelkeznek, én viszont 16 éves korom óta folyamatosan és ami még szörnyűbb, mindenki számára hozzáférhetően írtam. És bár igyekeztem már akkor is átlátni a műfaji térképet, tapasztalatlan voltam, és időbe telt, mire megtaláltam a saját hangomat. A könyvben szerettem volna igazságot szolgáltatni néhány lemeznek, amivel annak idején méltatlanul elbántam, mint például a Shell Beach Acronycaljának, másrészt magamnak is, mert lehet, hogy még mindig nem írok jól, de már sokkal jobban, mint 15 éve. Bárcsak akkor írtam volna így, amikor még írtam!
szöveg: Soós Tamás
headerfotó: sinco
