„Szeretném bebizonyítani, hogy igenis létezik minőségi magyar popzene” – Perrin-interjú

Sűrű nyara volt a Perrin néven alkotó Palotai Somának. Megjelent a hetvenes-nyolcvanas évek soulos-funkys hangzását a mai indie popba átrántó és lágy elektronikával körbeölelő High On Glitter EP-je, született egy remixkislemez a July című stílusosan melankolikus nyári slágeréből, funkosította Zámbó Jimmyt a Stinky Bugszal, szeptemberben pedig a Budapest Parkban lépett fel ötfősre bővült zenekarával az olasz-amerikai énekesnő-dalszerző LP előtt. Az énekes-billentyűs-dalszerző Somával a magyar popzenéhez tapadó előítéletekről, a nyolcvanasévek-nosztalgiáról, és arról is beszélgettünk, miért tetováltatta magára Jimmy születési dátumát.

Az eddigi legnagyobb koncerteteket adtátok szeptember végén LP előtt. Úgy sikerült, ahogy vártátok?

Igazából jobban. A dobosunk (Czirják Tamás) és a gitárosunk (Sági Viktor „Vanis”) a Jazzboiszal épp egy hamburgi showcase fesztiválon játszottak, úgyhogy Boros Levente és Harangozó Sebestyén ugrottak be helyettük, akik nemcsak megtanulták a dalokat két próba alatt, de az egyéniségüket is belecsempészték. Koncert előtt rettentően izgultam, meg is kellett húznom a gines üveget, de a színpadon feloldódott a szorongásom, amikor megláttam a végtelen közönséget. Ezen a nyáron történt valami. Másképp reagáltak ránk az emberek, ismerték, énekelték a szövegeket, és bennem is olyan energiák szabadultak fel, mint korábban soha. Végigtáncoltam az egész koncertet. Az már csak a slusszpoén, hogy LP a színpad széléről megnézte a koncertünket.

Perrin a Parkban. Fotó: Nagy Márton.

Duóból először trióvá bővült a zenekar, a Park színpadán pedig már öten álltatok. Így lett teljes a Perrin-hangzás?

Trióként mertem bevállalni, hogy belevágjunk a zenekarosdiba és elinduljunk a Kikeltetőn. Ott ismerkedtünk meg Soltész Péterrel, a menedzserünkkel, akinek nagyon megtetszett a trióhangzás, így nem is bővültünk tovább. Az első két single, a July és a The Hills felvételeire viszont elhívtuk Vanist és Tomit, és egyben játszottuk fel őket, zenekarként. Ez annyira átütő volt, annyit hozzáadtak a hangzáshoz, hogy a High On Glittert már öten készítettük el. Ők úgy játsszák a dalokat, és úgy bánnak a hangszereikkel, ahogy azt szerintem ez a zene igényli.

Melyik számotokat nyomnád be Spotify-on annak, aki nem ismeri a zenéteket?

A Dirty L’amourt, a Polart és a July-t. A Polar poposabb, a July egy szakítást ír le, ebből adódóan van egy lelki mélysége, a Dirty L’amour pedig a legautentikusabb trekkünk, abban sikerült a leginkább megvalósítanom azt a nyolcvanas évekre emlékeztető hangzást, amit megcéloztam.

Tengerparton autózás, Miami-fíling, Cadillac-esztétika – pár éve így jellemezted a Perrint.

Ez ma is stimmel, de már inkább azt hangsúlyoznám, hogy kétpólusú a zenénk. Vidámak, bulizósak, poposak a dalok, de a szövegekben van egy kis keserédesség. Nem akarom hozzá mérni magam, de The Weekndnél érzek hasonló stilót. Ő egy síró bohóc. Magyarországon a popzenének van némi pejoratív felhangja, hogy az valami gagyi, megélhetési zene. Szeretném bebizonyítani, hogy igenis létezik minőségi magyar popzene.

Mitől lesz egy popzene ízléses vagy ízléstelen?

Nehéz belőni a határt, hogy a szöveg és a zene fülbemászó legyen, de ne csússzon át lakossági szórakoztatásba. A popzenét minőségivé szerintem a zenészek képzettsége és az egyszerű, de nagyszerű szövegek teszik. Nyilván nem lehet társadalompolitikai elemzést fűzni egy funkydalba, de az a storytelling, amilyen például Michael Jacksonnál volt, megvalósítható. Ha okosan játszod, az önbizalmat is ad a popzenéhez.

Van olyan mainstream magyar pop, amit jónak tartasz?

Gyerekként rengeteget adott nekem a KFT, tökre értékeltem a humorukat. Középiskolában pedig az Amoeba volt a legnagyobb motiváció, példakép. Számomra hatalmas dolog, hogy Vanis nálunk gitározik. Húszévesen tátott szájjal néztem őt a Balcony TV-ben. Egyébként ő vitt bele ebbe a zenei közegbe, nélküle most mi sem beszélgetnénk. 2015 körül még produceri munkákat csináltam, és a Futurebeats Hungary nevű Facebook-csoportban posztoltam az Abletonban írt zenéimet. A második-harmadik trekknél rám írt Vanis, hogy nem akarok-e az Elevated Crew zenei kollektívájukban kiadni zenéket és dj-zni. Egy pillanat alatt összehaverkodtunk, pár hónapra rá már a Telepen dj-ztem. Úgy éreztem, megtaláltam a közegemet, a baráti társaságomat, és elkezdődött a Perrin-karrier.

Az ötfősre bővült csapat

Ekkor már komolyan foglalkoztál a zenéléssel?

Zenészcsaládból jövök, apám klasszikus zenész. Ő nem is ismeri el, amit csinálok, mert az nem komolyzene és még csak nem is jazz. Édesanyám operaénekesnek készült, de fiatalon szült engem, és végül kommunikációs szakember lett. Érdekes, hogy nekem is ez a polgári szakmám, de kiskorom óta arra készülök, hogy zenéljek, mást nem is tudnék elképzelni. Háromévesen már kánonban énekeltem anyámmal a Pál, Kata, Pétert, pedig beszélni még alig tudtam. Aztán konzis lettem, de a klasszikus zenei képzés számomra börtön volt, nem tudtam bandákat alapítani, lázadtam ellene. Még általános iskolában volt egy zenekarom a Middlemist Red-es Deli Somával, a Különjárat, 13 évesen fel is léptünk a gyöngyösi rockfesztiválon Guns-feldolgozásokkal.

A Guns-coverektől hogyan jutottál el a neosoulos, future funkos pophoz?

Sok műfajon keresztül. 12-13 éves korunkban nagyon pörgött a rock, a metál, a HC, aztán gimiben a robotrockra, dubstepre, elektrora kattantam rá, ami akkor élte fénykorát, végzősként pedig a nu discora, amiben sokat mintázták a 70-es, 80-as évek zenéit. Azok is tetszettek, de felkutattam az eredeti számokat, és rájöttem, hogy én azokat szeretem igazán. Közben ezerrel pörgettük a GTA: Vice Cityt meg a Tony Hawk's Pro Skater 2-t, amiben szintén oldszkúl zenék szóltak, és fokozatosan kinyílt előttem ez a világ. Megszerettem a korszak filmjeit, kultúráját, beszippantott a vintage életérzés.

Mivel fogott meg ez a korszak?

Az energiával, amit a zenék hordoznak, és a boldogsággal, amit meg talán a kokain – legalábbis ez látszik a filmeken. Akkor még őszintén buliztak az emberek. Legalábbis én így képzelem.

Perrin a La Boum Fesztiválon. Fotó: Sivák Zsófia

Nem az van, hogy mindig egy korábbi korba vágynak vissza az emberek? A nyolcvanas években valószínűleg a hatvanas éveket tartották őszintének, aranykornak.

Szerintem ez a nosztalgia csak a 2010-es években kezdődött. Még a 2000-es évek zenéje is rohadt jó volt a Daft Punkkal meg Jamiroquai-jal. Akkor még nem létezett az a fake filtervilág, amit behozott a social media. Nyilván ma is vannak jó zenék, de most a régieknek van egy erős reneszánsza. Nem igazán lehet mellélőni azzal a dj-szettel, amiben csak 80-as évekbeli zenéket játszok, Rick Jamest, Kashifet, Quincy Jonest.

Milyen nagy felfedezéseid, rácsodálkozásaid voltak ebből a korszakból?

Rengeteg minden, többek között High Fashion, Shamalar, Midnight Star, Chic, Surface, The Wispers, Aretha Franklin.

Nem nyomaszt, hogy anno már mindent eljátszottak?

Egy időben nyomasztott, de ma már inkább az izgat, mit lehet továbbvinni a régi zenékből. Az én dalaimban is sok minden más van a nyolcvanas éveken kívül, hatott rám a Parcels, a Jungle, Pomo, a Tame Impala, Mac DeMarco vagy a Chromeo is. Nem szabad erre a kérdésre ráfeszülni, mert az megöli a kreativitást. Lehet, hogy túlzottan optimista vagyok, de szerintem a mostani nosztalgiahullám után valami új fog születni a könnyűzenében. Akár a mostani stílusok kombinációjából.

A dj-zés során találtad meg azt a hangzást, ami érdekel?

Abszolút. Először elkezdtem hasonló zenéket írni és alápakoltam énekmintákat. 20-21 évesen depresszív hangulatban voltam, nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy énekeljek. Akkor váltak el a szüleim, eladtuk a családi házat, és beköltöztünk egy külkerületből a belvárosba, ami nekem olyan volt, mintha falusiként csöppentem volna Pestre. Érettségi után voltam, azt éreztem, végre bármit megtehetek, de semmiféle jövőképem nem volt, és ez a motiválatlanság kikészített. Aztán idővel kialakultak a dolgok. Elkezdtem dj-zni, ami hozott egy fix bevételt, aztán elkezdtem énekelni, mert rájöttem, az hiányzik a dalokból, és megtaláltam a zenekart is.

Most mik a terveid?

Következőnek szeretnék egy magyar dallal kijönni. Ettől be is vagyok kicsit szarva.

Rájöttél, hogy itthon mégiscsak magyar szövegekkel lehet igazán nagy közönséget megszólítani?

Nem erről van szó. Ez egy kihívás számomra. Nehéz magyarul popzenét írni úgy, hogy az ne legyen gagyi, és kíváncsi vagyok, sikerül-e. Másrészt úgy érzem, ezen a nyáron elindult valami, az emberek elkezdtek célirányosan járni a koncertjeinkre, és szeretnék egy olyan szöveget írni, ami nekik szól, amivel még jobban tudnak azonosulni.

Akkor a fő cél még mindig Amerika?

A Hangfoglaló Programban a mentorom le akart beszélni erről. Szerinte a magyar zenekarok nem tudnak befutni külföldön, hiába járnak showcase-ekre. Én nem értek ezzel egyet. Nyilván nehéz áttörni, és vannak targetálási szempontok, hogy melyik országban érdemes próbálkozni, és kevés a sikeres példa, de akkor is menni kell előre. Ha lépésről lépésre építkezel, az végül kifizetődik. Lehet, hogy öt év múlva azt fogom gondolni, hogy idealista voltam, de most úgy érzem, ennek a zenének van jövője külföldön. El fogunk egyszer jutni Amerikába. De ha csak Londonig sikerül, akkor is boldog leszek.

Nyáron a Stinky Bugszal feldolgoztátok Zámbó Jimmyt, a Bukott diákot funkosítottátok. Azt is mondtad, a combodra varrattad a születési dátumát, hogy kifejezd a rajongásodat. Ez irónia vagy tényleg rajongsz Jimmyért?

Tényleg imádom Jimmyt és tényleg a combomra varrattam a születési dátumát, de nem emiatt. Egy házibuliban berúgtunk Lusta Geri barátommal, és fogadást kötöttünk, hogy ha hazaér éjjel a barátnője, aki hobbiból tetovál, utálni vagy szeretni fog minket. Végül örült nekünk, és megcsináltattuk mindketten a tetkót: én a születési, ő Jimmy halálozási dátumát varratta magára. Amikor a Stinky Bugszal ötleteltünk, mit dolgozzunk föl, poénból dobtam be Jimmyt, de ők meg komolyan vették. Aztán a feldolgozásban már persze én is odatettem magam. Meglepődtem, mennyi pozitív visszajelzés jött arra a számra. Jimmy mai szemmel trash, de annak idején szupersztár volt. Apám sváb, ahogy Jimmy és Lagzi Lajcsi is az, tanította is trombitálni a Lajcsit. Emlékszem, nagyanyámmal mindig néztük a Dáridót Soroksáron, és Jimmyre táncoltam a nappaliban. Én ebben nőttem fel, számomra Jimmy nosztalgikus élmény. Le lehet nézni a zenéjét, de akkor ez volt a közízlés, Jimmy pedig egy ikonja volt ennek a korszaknak.

szöveg: Soós Tamás

headerfotó: Földi Ádám

Perrin a 2018-as Kikeltetőn:

A szakítással járó lelki fájdalmat is leíró, nyári hangulatú July:

 A Casioval együttműködésben készült, lassan egymilliós nézettségig jutó, chillezős Zen Mode:

Perrin egyik produceri munkája, a Péntek című Ress-track a magyar r&b-t a felnőttkorba átléptető Himalayáról: