A 2021-es cannes-i filmfesztivál második hetét egy iszonyú sűrű filmmel kezdtük, ami egy kicsit több volt, mint amit az akkor már hat napja intenzíven fesztiválozó riporterünk el tudott viselni.
Én nagyon szeretem Wes Andersont, de a The French Dispatch az eddigi legfárasztóbb, legöncélúbb és a legkevésbé vicces filmje. Alapvetően egy szkeccsfilm, három hosszabb és két rövidebb történettel, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az ember elkezdi összehasonlítani az epizódokat, és rájön, hogy igazán jó csak az egyik volt.
Itt az a jó rész, amiben Benicio del Toro egy pszichopata gyilkos festőt játszik, Léa Seydoux pedig az anyaszült meztelenül modellkedő börtönőr múzsáját, ott cikázik körülöttük Adrien Brody mint műgyűjtő, és az egész sztorit Tilda Swinton meséli el egy teremnyi embernek. Ennek a résznek szép íve van, jó humora, törődünk a karakterekkel, megérint a befejezése. És amikor vége, kezdődik egy újabb történet. Egy jóval érdektelenebb, ami már nem ránt be annyira, hiszen előtte már kaptunk egy teljes filmélményt, aztán a harmadik még annyira sem érdekes, mint a második. Kevésbé izgalmasak a figurák, kevésbé viccesek a poénok (és ami Andersonnál eddig nem volt: becsúsznak béna poénok is). Ez a szkeccsfilmek átka.
Apropó. Készült valaha igazán jó szkeccsfilm? Csak a Párizs, szeretlek! jut eszembe, annak szinte minden epizódja szuper volt. Különben fájó az is, hogy újságírós filmként is csalódást okoz a The French Dispatch, pedig én tényleg azt vártam, hogy Wes Anderson méltó emléket állít a szakmánknak, de annyi volt kábé az újságírós kontent, hogy Bill Murray kétszer elmondta, hogy "írj úgy, hogy azt gondolják róla, hogy direkt fogalmaztál úgy" vagy valami ilyesmit.
Ezzel együtt egészen fantasztikus, hogy Wes Anderson karrierje 25. évében megcsinálhat egy ilyen filmet. Tarantino beszélt arról egy podcastban nemrég, hogy a 90-es évek elején vele együtt ott volt még egy rakás fiatal rendező Sundance környékén, és mindenki meg volt győződve arról, hogy a következő évtizedekben sorban fogják csinálni a mozifilmeket. És ez végül csak Tarantinónak jött össze közülük. A többiek vagy tévésorozatokat rendeznek, vagy már hosszú évek óta nem csináltak semmit.
Wes Anderson pedig azt csinál, amit akar, és most ezt akarta csinálni. Még jobban belecsavarodott a formalizmusba, mint korábban (ebben a filmben már tényleg egyetlen olyan beállítás sincs, ami bekerülhetne valaki másnak a filmjébe), rákattant a fekete-fehérre és a 4:3-as képarányra, és új értelmet ad a sztárparádé fogalmának. Ez legyen a legnagyobb bajunk.
szerző: Varga Ferenc
