Cannes 2021: Nem sajnáltatja magát - Val

Az idei cannes-i filmfesztivál első nagyszerű filmje, a Val Kilmer életéről szóló érzelmes, de mégsem szentimentális doksi.

Ez volt az első film idén Cannes-ban, amin sírtam. Nem is tudom már, hogy miért. Azt hiszem, azon ahogy a gyerekei szeretik Val Kilmert. Vagy lehet, hogy azon az esküvői videón, amin nagyon szorosan ölelte a feleségét és súgdosott valamit a fülébe. Pedig egyáltalán nem megy rá ez a film, hogy megható legyen. 

Először is kiderül belőle, hogy Val Kilmer vette meg az egyik első, kereskedelmi forgalomban elérhető videókamerát, és több mint negyven éve felvételeket készít mindenről, ami vele történik. Ezek a felvételek iszonyatosan feldobják ezt a dokumentumfilmet, mert egészen más meghallgatni egy anekdotát arról, hogy hogyan fúrta ki Val Kilmert egy jó szerepből a Broadwayen előbb Kevin Bacon, majd Sean Penn, mint konkrét korabeli felvételeket látni Baconről, Pennről és Kilmerről az öltözőben. 

Szépen végigmegyünk az illusztris karrieren. Részletesebb áttekintést kap a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartó aranykor, és - bár erre semmi utalást nem tesznek a filmben - döbbenetes újra szembesülni vele, hogy Kilmer szinte egymás után nyújtott három olyan alakítást, amiért minimum Oscar-jelölést kellett volna kapni, de akár díjat is. 

Először Jim Morrisonná lényegült át Oliver Stone The Doors című filmjében (itt beismeri Kilmer, hogy a felesége számára borzalmas lehetett az az év, amikor erre az alakítására készült fel, mert otthon is akkora seggfejként viselkedett, mint Morrison), aztán jött  a halálos beteg Doc Holiday a Tombstone - A halott városban, majd a szerencsejátékfüggő bankrabló a Szemtől szembenben. Tényleg felfoghatatlan, hogy egyik alakításáért sem jelölték.

Aztán jött az az időszak, amikor szupersztárt akart csinálni belőle Hollywood, és megtudjuk, hogy mekkora kínszenvedést volt Batmant játszani a 1995-ös Mindörökké Batmanben, mert alig tudott mozogni a jelmezben (leginkább csak odatámasztották helyekre, ő meg felmondta a szövegét), és konkrétan nem hallott semmi, ha a fején volt a maszk, ezért egy idő után már nem is szólt hozzá senki. Aztán amikor sikeres lett a film, csinálták volna egyből a következő részt, de Kilmer kiszállt a buliból - ezzel a döntéssel nyilván nem szerzett jó pontokat Hollywoodban. Amúgy azt a dolgot, amit a legtöbbet lehetett hallani Kilmerről ebben az időben, hogy faksznis és elviselhetetlen, és ezért nehéz vele dolgozni, egyetlen rövid montázzsal elintézik a filmben. 

Kilmer pár éve torokrák miatt majdnem teljesen elvesztette a beszédkészségét (recsegő manóhangon tud csak beszélni, amit hallunk is néha a filmben, de azért jó döntés volt, hogy az egyes szám első személyű narrációt a fia, Jack Kilmer szolgáltatja), de nem sajnáltatja magát emiatt, sőt meglepő, hogy milyen méltatlan helyzetekben is hajlandó megmutatni magát. Például amikor egy Comic-Con-szerű rendezvényen órákon át osztogat autogramot pénzért, rosszul lesz, belehány a kukába, majd egy pokróccal letakarva menekítik ki a helyszínről tolószékben. Mivel színészi munkát már alig kap, kénytelen elvállalni ilyen szerepléseket (egyszer látjuk a semmi közepén felkonferálni egy Tombstone-vetítést), és beszél arról, hogy sokáig nagyon ódzkodott attól, hogy a kiárusítsa a régi sikereit, de mostanra megbarátkozott ezzel. Mindezt szentimentalizmus nélkül szemléli a film. 

szerző: Varga Ferenc