Tegan és Sara Quin még húszévesek sem voltak, amikor 2000 nyarán megjelent a This Business of Art című albumuk Neil Young kiadójánál. A végtelenül szimpatikus kanadai ikerpár a következő két évtizedben úgy tudta bevenni a mainstreamet, hogy egy kicsit sem veszített indie kúlságából. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.
Az első kocsim egy százéves, rettenet hosszú, hófehér BMW volt. A legenda szerint az első tulajdonosa a ferihegyi reptér igazgatója volt a nyolcvanas években, és én ennek hallatán, illetve a gyönyörű méregzöld kárpit láttán már vetettem is bele magam az autóba és az ezzel járó hitelek béklyójába. Szóval adott egy hosszú és szervokormány nélküli, vagyis parkoltathatatlan autó, illetve az a Tegan and Sara-válogatáskazetta, amit Gémesi Márk haverom csinált, és amit minden egyes kocsikázás alkalmával szénné hallgattunk. Ülünk épp be az autóba, szól a magnóból a zene, előttünk centikre egy teherautó, mögöttünk az a téglafal, amire egy napja jól ráálltam, mellettem az anyósülésen Márk, aki megkérdezi: „Vajon mi a nehezebb: innen kiparkolni, vagy ilyen jó dalokat írni?”
Tegan and Sara volt az első, és feltehetőleg máig egyetlen felvállaltan leszbikus iker szerzőpáros. Sara kevesebb dallal inkább a háttérben, Tegan pedig mint nótagyáros központi szerepben tündökölt. Noha egyáltalán nem értek az ikrek kémiájához, de az én szememben ők mindig együtt voltak egyek. Könnyen értelmezhető, már-már folkos jelleggel nyúltak a hangszereikhez és a dalokhoz, és úgy volt underground a produkció, hogy közben mindenki számára befogadható maradt.
1999-ben hozták ki az első anyagukat a saját kiadójuknál, és 2000-ben jelent meg ez az első, nagyközönség elé dobott nagykiadós lemez This Business Of Art címmel, amiről a My Number című dal iszonyat nagyot futott. Imádtam azt a számot, lement mindenhol, játszották élőben éjszakai talkshow-kban. Azt a deszkás alterpop vonalat, amit Avril Lavigne hozott két évvel később, ők már ekkor kifullozták, persze kevesebb punk gitárral, de valahol mégis ugyanúgy.
Nekem annyira EGY az első öt dal a lemezről, annyira erősen indul, olyan magabiztosság meg energia jön a két lányból, és egyáltalán nincs megnyomva se hangszerelésben, se előadásban, csak érezni, hogy valamit nagyon ki akartak mondani. Az egész világ el volt varázsolva attól a dinamikától és egyediségtől, amit ez az ikerpár hozott. Nem mondanám alternatívnak a produkciót, mégis mindig nagyon annak éreztem.
Nagyon üt, hogy a The First cimű dallal indul a lemez. Kíváncsi lennék, vajon tényleg ez volt eredetileg is a címe, vagy csak akkor nevezték át, amikor kiderült, hogy ez lesz elöl. Csak párat kell utána ugrani és már jön is a My Number, ami nemcsak az Édes november-rajongókat hatja meg, hanem mindenkit, aki szívvel született erre a világra. Anno én úgy értelmeztem a dalszöveget, hogy a lányok szeretnék megmenteni az állatkerti állatokat, mégpedig úgy, hogy pénzt küldenek nekik telefonon. Aztán később sokat rágódtam azon, hogy telefonon hogyan lehet pénzt küldeni, de gondoltam, Amerikában biztos mindent lehet. Utólag kiderült, hogy egy titkolt szerelem és identitás felvállalásáról szól a dal, vagyis nem a telefonos pénzátutalásról. Amikor először láttam videón ennek a dalnak a koncertverzióját, onnantól nem volt visszaút. Egyszerre voltam szerelmes beléjük, és akartam pont olyan lenni, mint ők. Úgy öltözni, úgy zenélni, úgy gondolkodni, úgy érezni.
Érdekesség még, hogy először Sara and Tegan néven nyomultak, és csak az első nagykiadós lemezre fordították meg a nevek sorrendjét, Sara kárára. Bár nekem mindig úgy tűnt, hogy Tegan az, aki jobban szeret elöl lenni, szóval talán jobb is, hogy így alakult.
szerző: Kristóf Norbert
Nem csak Tegan and Sara volt menő 2000-ben, hanem például a Radiohead, a Gilmore Girls, a Tigris és sárkány, Jennifer Lopez és PJ Harvey is. Olvass még több cikket a Recorder magazin idei utolsó számából, amiben két évtizedet ugrottunk vissza az időben!
