A bakelitpiacon uralkodó vadnyugati állapotok között vágott rendet a 2000-ben indult online zenekatalógus, a Discogs. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.
A kilencvenes évek a lemeztúrás igazi aranykora volt. A kazetta és a CD berobbanása utáni posztapokaliptikus csendben elporladt világok törmelékeként hevertek szanaszét a használt hanglemezek. Kevesen keresték őket, és még kevesebben navigáltak készségszinten a Beatles-, Hendrix-, Miles Davis-kaliberű előadók lemezein túl elterülő ködös tartományokban. A bolhapiacok, a zenei antikváriumok, és lemezboltok polcain csak a legmegátalkodottabb gyűjtők turkáltak progresszív rock- és jazz-lemezek után, meg mi, fogalmatlan suhancok, akik DJ-mixekbe, meg hangmintának kerestünk fura vagy izgalmas hangokat.
A lemezeknek nem volt ára. Utólag kiderült, hogy még azoknak sem, amiknek volt. Aki akkor sokallta az akkori tízezer forintos ritkaságokat, ma nem ritkán 300-400 eurós tanulópénzt fizetve jut csak ezekhez. A lemezboltosok szamárfüles, telefonkönyvszerű árkalauzokból tájékozódtak, amiket nagyobb rálátású gyűjtők és dílerek állítottak össze, és a világ lemeztermésének töredékét - klasszikusokat és szélesebb körben ismert és keresett ritkaságokat - fedték le. Ami nem volt ezekben a katalógusokban, abból pár száz forintos darabáron tucatszám lehetett hazatalicskázni. Fogalmunk sem volt a zenetörténet mellékágairól és farvizeiről, de ilyen olcsón belehallgatás nélkül is megérte bármit hozzácsapni a kupachoz. Aztán otthon kiderült, hogy csoda vagy kuka.
Persze Erik Sumón kívül talán senki sem volt képes önfeledt örömmel teljesen a vak véletlenre bízni magát egy vicces borító alapján: egy idő után mindenkinek kialakult valamilyen szisztémája a homályban rejtőző kincsek felfedezésére. Zenészeket, kiadókat, producereket követtünk „ha valami egyszer bejött, beüthet még egyszer” elven. Már ha újra felszínre bukkantak. Ha igen: ünnep volt és néha csalódás. Ha nem, volt helyette más. Mondom: aranykor volt.
 |
| Erik Sumo | Fotó: Valami Hektor |
Az internet hipertérugrás volt mindenben: amatőr diszkográfiák, lemezgyűjtő fórumok iszapbirkózása, lemezblogok, fájlcserélőkről letölthető teljes életművek. Gyorstalpaló a világ zenetörténetének elmúlt fél évszázadáról, meg arról, hogy ki mit hangmintázott, nyálcsorgatás, lemezpornó.
És nem csak a titkos tudás került egy klikk távolságba, de a lemezek is. Látva a megtört tekintetű nyugati gyűjtőket, sokan próbáltuk magunkat évekig távol tartani az eBaytől, nehogy a családi költségvetés már a hónap elején lemenjen a lefolyón. Egy darabig büszkeségi kérdés is volt, hiszen így persze nincs benne munka, meg szerencse, meg izgalom. Aztán persze mindenki kikötött az online piactereken.
A Discogs ezek közül is toronymagasan kiemelkedik, mert egyszerre végtelen lemezbörze, és a világ zenei kiadványainak legnagyobb, a felhasználók által szerkesztett katalógusa. Egy időben mindenki azzal kérkedett, hogy bolhapiaci zsákmánya “nincs fent a Discogson”, de a Discogs ma már tényleg majdnem mindent lát, mint Gollam gyűrűje: a filléres vackokat és a családi ház árú ritkaságokat is.
Mert ma már mindennek ára van: mindenki a Discogs középárra hivatkozik, aki képben van. Nincsenek többé filléres találatok: a boltokban és a bolhákon ezer szorgos kéz söpri be a véletlenül alulárazott lemezeket, hogy aztán már aznap feldobják a Discogsra, mert gyűjtőként csak így tudnak lépést tartani a folyamatosan emelkedő árakkal.
 |
| A cikk szerzője hanglemezek közelében | Fotó: Pozsonyi Janka |
Ami egykor renegát gyűjtők és naiv kölykök játszótere volt, ma egy unalmas antikpiac sznob műgyűjtőkkel, kupecekkel és hiénákkal, és ez részben a Discogs számlájára írható, dohogok. Aztán újra megszédülök a mélységtől, ahogy száraz szájjal pörgetem a napi Discogs-értesítést a kívánságlistámon szereplő lemezekről. Vagy amikor rákeresek valamire, és találok még öt lemezt, amiről eddig nem tudtam, de KELL.
Gyűlölöm, és nehezen tudnék élni nélküle.
szerző: Vályi Gábor
headerfotó: Pozsonyi Janka
