Jennifer Lopez méltósággal viselte a meztelenruhát is

Az ezredfordulóra Jennifer Lopez már túl volt két Oscar-kaliberű színészi alakításon (Dalok szárnyán, Mint a kámfor), és olyan karcos legendák mellett állta a sarat a mozivásznon, mint Jack Nicholson és Nick Nolte. De az elismerés elmaradt. Így hát automata pilótára állította a filmes karrierjét, és popsztárként igázta le a világot. Ehhez kellett egy zöld ruha is. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.

Most akkor énekesnő vagy színésznő? Döntse el, melyik, aztán abban legyen tényleg jó! – gondoltam mélyről jövő szkepszissel tizenkét éves, teljességgel sznob valómban Jennifer Lopezről az ezredfordulón. Mentségemre legyen mondva, épp csak kilábaltam a Spice Girls első (számomra végleges) feloszlása okozta apátiából, és egyáltalán nem érdekelt a popzene. Ikonikus ruháról ennek maradványaként természetesen Geri Halliwell brit lobogós babydollja(?), ikonikus fenékről pedig Kate Moss ikonikus fenéktelensége jutott eszembe.

Most, húsz évvel később őszinte döbbenettel pörgetem J.Lo életrajzát: ha valakit, őt aztán nem lehetett a sarokba állítani. Sajátos életpálya az, ha először profi táncossá képzi magát az ember, innen átlendül a filmszakmába műfajok és rendezők széles skáláját érintve, majd logikus tétemelésként popsztárként is világhírű lesz olyan slágerekkel, amelyeket a mai napig a bolygó legtöbb pontján felismerhetően dünnyögnek el a helyiek. 

Hogy ennek az egésznek a koronája, a jelen írás apropója egy épphogy bugyit takaró nagyestélyi legyen, amely olyan nem múló érdeklődést vált ki, hogy közvetlen oka a Google Képkereső létrehozásának... erre még egy sznob kistini sem vonhatja meg a vállát csak úgy.

Jennifer Lopez a 2000-es Grammy-díjkiosztón

Mikor 2000. február 23-án Jennifer Lopez jelöltként megérkezett a Grammy-díjátadóra a dzsungelmintás, köldökig dekoltált Versace ruhájában, amit az utolsó pillanatban választott Szeretném, ha szeretnél című filmje forgatási szünetében, már példakép volt rengeteg szempontból.

Színésznői és énekesnői karrierje önmagában helyet kért magának a korszak plakátgyűjteményeiben, származása pedig sok millió gyereknek mutatott utat: Puerto Rico-i bevándorlók gyermekéből harmincéves korára a legsikeresebb (és legjobban fizetett) latin szupersztár lett Észak-Amerikában (is). Mai fejjel már annak a jelentőségét is elismerem, hogy legendásnak kikiáltott feneke milyen fontos megállója volt a normális női testkép hirdetésének a csontsovány trend és a manapság dívó Kardashian-féle túlzások között.

Miközben zenei munkásságában biztosan építhetett és épített is a gyökereire, színésznőként nagy néha kilépett a saját és rajongói komfortzónájából. Az elmúlt két évtizedben kiszámítható rendszerességgel szállította az egyenromkomokat (már dobozban van a legújabb, Owen Wilsonnal), néha elvállalt egy-egy eleve kevéssé bizalomgerjesztő thrillert vagy akciófilmet, illetve fel-felbukkant népszerű sorozatokban epizodistaként.

De 2000-ben ott volt még A sejt, ami a méltatlan fogadtatás után mégis kultstátuszba betonozódott, Lopeznek pedig jutott egy kisebb halom jelölés különböző filmes mustrákon. Jóval nagyobb az a halom, amit a tavalyi A Wall Street pillangóival lapátolt össze, ráadásul nemcsak a senior sztriptíztáncosnő szerepéért, hanem producerként is. Az utóbbi idők legmeglepőbb fordulata volt az Oscaron, hogy Lopez alakítása nem kapott jelölést: úgy tűnik, Hollywood további bizonyítékokat vár arról, hogy a habkönnyű műfajokon túl is megállja a helyét.

Jennifer Lopez A sejt (2000) és A Wall Street pillangói (2019) című filmekben

Más hiányérzete azonban nem igazán lehet az 51 éves J.Lónak. A Forbes számtalan listáját megjárta minden létező titulusával, filmes munkái mellett a mai napig aktívan turnézik és úgy tűnik, sikeresen mentette át magát a fiatalabb generációk kedvencei mellé néhány eltalált zenei közreműködéssel.

szerző: Jakab Juli

Nem csak Jennifer Lopez volt menő 2000-ben, hanem például a Radiohead, a Tigris és sárkány, Bery és PJ Harvey is. Olvass még több cikket a Recorder magazin idei utolsó számából, amiben két évtizedet ugrottunk vissza az időben!