Idén a koronavírus-helyzetre való tekintettel az online térbe került át a Verzió Filmfesztivál, november 10-től 22-ig az otthonunkból mélyedhetünk el a nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm-fesztivál szokásosan erős felhozatalában. Az HBO által készített és forgalmazott Üdvözöljük Csecsenföldön a szovjet utódállamban üldözésnek kitett melegek hányattatásait és az őket segítő aktivisták erőfeszítéseit rögzíti, az emberi sorsokat egészen forradalmi technológiai megoldásokkal ábrázolva. Kiemelkedő alkotás, amit ezen a hétvégén még bárki megtekinthet a Verzión!
Az Üdvözöljük Csecsenföldön legmegrázóbb sokkját egy filmes vágás hordozza. A mobilos kamerával rögzített felvételen férfiak egy csoportja rángat ki egy fiatal nőt egy autóból, a földre lökik, ütlegelik, majd egyikük fog egy hatalmas kőtömböt, a nő feje fölé emeli, és lesújt vele. A becsapódást nem látjuk, a film levágja a bejátszás végét, de így is brutális a hatása, lehetetlen nem hangos felkiáltással vagy ösztönös fizikai válasszal reagálni rá. Az alkotók nem szenzációhajhász filmet készítenek, de nem is kendőzik el a borzalmakat: meg tudják találni az erőszak bemutatásának azt a fokát, ami nem kegyeletsértő, de igenis szükséges.
David France (Egy pestis túlélői) súlyos és bátor dokumentumfilmje az Oroszországhoz tartozó csecsen régióba vezet, ahol az LMBTQ-közösség tagjai állami vezérléssel, engedéllyel és ösztönzéssel kegyetlen üldöztetésnek vannak kitéve. A fenti jelenet áldozata – és a film alanyai – rettegésben élik az életüket: bármikor őrizetbe vehetik őket, megkínozhatják a hatóságok, megverhetik az utcán a zsarnokként kormányzó elnök által feltüzelt homofóbok, vagy nemes egyszerűséggel eltűnhetnek, mint ahogy elnyeli a föld az egyik legnépszerűbb csecsen popsztárt is. Ramzan Kadirov mindeközben mosolyogva nyilatkozza, hogy nincs semmiféle LMBTQ-ellenes pogrom, mert az ő országában nincsenek LMBTQ-emberek.
A film középpontjában egy aktivistákból álló földalatti szervezet áll, amely a tőlük segítséget kérő embereket próbálja megvédeni, titkos menedékházakban bujtatni, kijuttatni az országból. France-ék a helyszínen forgatnak, így testközelből látjuk, micsoda felelősséggel és mekkora feszültséggel jár ez a munka, illetve hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben próbálnak túlélni a terror elszenvedői: néha egyik pilllanatról a másikra kell kiüríteni egy menedékházat, mert valaki besúgta őket, máskor hónapokig nem léphet ki a rejtegetett ember egy lakásból, miközben a kiutazáshoz szükséges papírokra vár. Az első húsz percben átfogó képet kapunk a szervezet működéséről, az országban uralkodó állapotokról, az üldöztetettek és segítőik logisztikai, testi és mentális kihívásairól – mindezt videóra vett, horrorisztikus erőszakos cselekedetek is szemléltetik, ám talán még ezeknél is erősebb, amikor saját szavaikkal mesélnek az atrocitásokról azok elszenvedői a dokumentumfilmesek kamerájának.
Ebben a felvezető szakaszban még kicsit nehezen találjuk a fókuszt, nem feltétlenül tudjuk eldönteni, mely szereplőkhöz kapcsolódjunk, de aztán hamar kikristályosodik, hogy kiknek a sorsát fogjuk követni. Kiemelt szerep jut Olga Baranovának, a mentőakciókat szervező aktivisták egyikének, aki a film egy pontján eltűnt védence iránti aggodalomból saját maga is a hatóságok célkeresztjébe kerül; illetve „Anya”-nak, a 21 éves leszbikus lánynak, akit nagybátyja azzal zsarol, hogy feküdjön le vele, különben leleplezi szexuális orientációját magas rangú állami tisztviselő apja előtt. A „főszereplővé” pedig, ha lehet így mondani, „Grisha” lép elő, a meleg fiatalember, aki egész családjával és barátjával kísérel meg külföldre menekülni, és a puszta szökésnél többet akar: aktívan felvenni a harcot a rezsimmel, és a nyilvánosság elé tárni az atrocitásokat.
Karfamarkoló feszültséggel telítődik a legtöbb jelenet, a türelmetlen várakozástól a kétségbeesett telefonhívásokon át a reptéri ellenőrzés előtti torokszorító percekig. Az Üdvözöljük Csecsenföldönnek emberi jogi és művészi teljesítményét tekintve egyaránt ott a helye az Oscar dokumentumfilmes kategóriájában, viszont még egy másik kategóriában is megérdemelne egy jelölést: radikális és úttörő jelentőségű eszközzel él ugyanis a vizuális effektek terén. A film során feltűnt, hogy valami nem stimmel a rejtegetett emberek arcával, homályos a körvonaluk, mintha folyton délibáb övezné a fejüket. Arra gyanakodtam, hogy valamiféle arcfelismerő rendszereket zavaró technikával mosták el az arcvonásokat, de a készítők még ennél is tovább mentek abban, hogy megvédjék alanyaik személyazonosságát, de ne kelljen az arcukat kipixelezve vagy sötétségbe burkolva, absztrakt eszközökkel gátolni a nézői azonosulást.
France deepfake technológiát alkalmazva teljesen átszabta védelemre szoruló szereplőinek arcát, elképesztő élethűséggel maszkírozva el őket. A deepfake az elmúlt években a hamis valóság megteremtésének egyik legijesztőbb eszközévé nőtte ki magát, pont azáltal, hogy szabad szemmel gyakorlatilag felismerhetetlen, mikor hamisítanak arccserével videót – a pornófelvételekre montírozással való zsarolástól kezdve az álhírek terjesztéséig számtalan vészesen aggasztó támadásra nyújt lehetőséget a technológia. Az Üdvözöljük Csecsenföldön azon ritka alkalmak egyike, amikor viszont pozitív célt szolgálhat a deepfake, mert arcot ad azoknak, akik önvédelemből kénytelenek elrejteni az arcukat. XY kálváriája és bátorsága mindenképpen hatna ránk, de érzelmileg sokkal jobban kötődünk hozzá, mert a szemébe nézhetünk. És a film kulcsmomentuma, amikor XY kiáll a nyilvánosság elé, épp ennek a technológiának köszönhetően tud kellő súllyal, pörölycsapásként érvényesülni – emberi, filmkészítési diadal.
Az Üdvözöljük Csecsenföldön című film november 22-ig megtekinthető a Verzió Filmfesztivál oldalán, ide kattintsatok. A 17. Verzió programjában ötven, a legaktuálisabb hazai és nemzetközi témákat kiveséző dokumentumfilm közül válogathatunk, a Vuhanban forgatott nyitófilm a COVID-járvány korai napjairól ad tudósítást, a magyar versenyfilmek között pedig megnézhetjük az LGT egykori gitárosa, Barta Tamás életéről és haláláról szóló, Siess haza, vár a mama című filmet is.
