ZenéSzínész sorozatunk főszereplői olyan neves zenei előadók, akik főállásuk mellett komolyabb filmes karriert is fel tudtak építeni. Minden alanytól három-három alakítást veszünk elő. Tupac Shakur és David Bowie után az idei Super Bowl félidei show-jának főszereplője, a tavaly filmvásznon is visszatért Jennifer Lopez karrierjében megyünk vissza az időben, először az 1998-as rabló-pandúros Mint a kámfor-beli szerepéhez.
Rovatunk eddigi szereplőivel ellentétben Jennifer Lopez megfordította a zenélés és filmezés közötti sorrendet: míg 2Pac és Bowie számára a zene volt az első, és mellékesként próbálták ki magukat a moziban, addig J-Lo színészi pályáját előbb kezdte el építeni. Mire első kislemezdalával, az If You Had My Love-val berobbant 1999 májusában, majd egy hónapra rá kihozta debütalbumát (On The 6), már tucatnyi film állt a háta mögött. Tény ugyanakkor, hogy első komolyabb elismeréseit a Selena című zenés életrajzi filmmel szerezte, melyben a latin pop egyik úttörőjét, Selena Quintanilla Pérezt alakította - korán összefonódott tehát a két érdeklődési kör, a táncról nem is beszélve.
A 90-es évekig Hollywood azonban nem kedvezett egy nemcsak színészi, hanem sztár babérokra törő latin-amerikai előadónak: még a feketék főszereplésével feketék életéről szóló filmeket is épphogy csak felfedezte magának a filmipar, mint profitábilis lehetőséget (erről a Tupac-szériánkban írtunk bővebben), a spanyol ajkú vagy latin-amerikai közösségnek és közösségről gyakorlatilag nem készültek mainstream játékfilmek (egy-egy ritka hollót leszámítva, mint a La Bamba), főleg nem olyanok, amik mellőzték a sztereotípiákat. A legtöbb latino színésznek csak bandatag figurák, vagy esetleg másodhegedűs szerepek jutottak nagyobb (főként fehér) sztárok mellett.
Az évtized közepén aztán minimális mozgolódás indult elsősorban zsánerfilmes fronton: sikerrel mutatkozott be az Egyesült Államokban Robert Rodriguez, befuthatott (a spanyol) Antonio Banderas és (a mexikói) Salma Hayek, akiket a 90-es évek második felében már fő(bb) szerepekkel is megkínáltak Hollywoodban Nem véletlen, hogy J-Lo is elsősorban műfaji filmekben tűnt fel 2000-ig, az egy szem Robin Williamses Jack kivételével: kígyós kalandfilmben (Anakonda), országúti thrillerben (Halálkanyar), zsarufilmben (Pénzvonat). Ezek többségében nem nyílt különösebben nagy tere megmutatni karizmatikusságát, a Mint a kámforral azonban olyan jó lóra tett, hogy azóta is talán csak egyszer sikerült felülmúlnia a filmben nyújtott emlékezetes alakítását (lásd majd a 3. részt).
Mondjuk, nemcsak az ő filmográfiájának fényesen ragyogó ékköve ez a bűnügyi film. Az hagyján, hogy Steven Soderbergh megcsinálta vele addigi legmenőbb filmjét, és visszatornászta magát a fősodorba a szex, hazugság, videó óriási népszerűségét követő, sikertelenebb-kísérletezőbb karrierszakasz után, de hogy a teljes életműből kiemelkedik, Ocean's Elevenestül, Trafficestül, Fertőzésestől és Magic Mike-ostul, az már nem semmi. Ráadásul az utánozhatatlanul fifikás humorú Elmore Leonard krimiszerző regényeinek filmadaptációi közül is kevés ehhez foghatóan hű és szórakoztató példát találunk: az egy évvel korábbi Jackie Brownt, a Szóljatok a köpcösneket, és még A törvény emberét, de az meg már tévésorozat. És akkor nem beszéltünk a film parádés karakterszínész-gárdájáról: Steve Zahn, Don Cheadle, Ving Rhames, Albert Brooks, Dennis Farina, Catherine Keener csupa nagyágyú.
Kell is a sok rafkós vagy épp ügyefogyott szélhámos, piti bűnöző, törvényőr egy ilyen látszólag kisstílű, ám eszes és csavaros krimihez, amely igazából egy heist története, viszont jól meg van kavarva a kronológiával, meg azzal, hogy fő szélhámosunkat, a bankrabló Jack Foley-t (George Clooney) rendre letérítik a szajréhoz vezető útról kétballábas társai, pszichopata vetélytársai, ja, meg az a csinos rendőrbíró, akivel kapásból összeakad, amikor megszökik a börtönből. És ugyan csak pár órát töltenek el szoros közelségben (egy autó csomagtartójában), onnantól fogva egyszerűen képtelenek kiverni a fejükből a másikat, hiába a szöges ellentétük. Vagy pont azért.
A Mint a kámfor szórakoztatóan élelmes krimi remek egysorosokkal és véres slusszpoénokkal, de az átlagból a két főszereplő, Jack és Karen Sisco (Jennifer Lopez) párosának sistergő kémiája, flörtje és románca emeli ki. Soderbergh jó érzékkel ismerte fel, hogy hiába volt jó együtt a szereplőválogatás során Clooney és az először kiszemelt Sandra Bullock, ebbe a sztoriba nem a szomszédlány kell, hanem karakán és ellenállhatatlan vonzerő, olyasvalaki, aki az első perctől ledominálja a sármos Clooney-t, miközben evidens, hogy nem a humortalan sózsák kolléga dobogtatja meg a szívét (Michael Keaton cameózik a Jackie Brownból), hanem a kissé szerencsétlen, de annál lehengerlőbb bűnöző. Karen Sisco maximálisan a törvény kötelességtudó embere (mindent megtudunk róla az első jelenetében, ahol boldogan bontja ki a születésnapjára apjától kapott ajándékpisztolyt), szerelmes a munkájába, ami szökevények összefogdosása; se a film, se Lopez nem mélydrámázik azon, hogy pont egy mintaszökevénybe szeret bele, és épp ezért élvezet nézni a tétovázását.
A film két legszikrázóbb jelenete nem szól másról, minthogy Clooney és Lopez flörtölnek egymással. Először a csomagtartóba zárva, érzékien vörös fényben, egymáshoz simulva 70-es évekbeli amerikai filmeket veséznek ki - amikor Lopez elmosolyodik Clooney poénján, onnantól tudjuk, hogy Clooney mindent meg fog tenni ezért a nőért. Másodszor az első együtt töltött éjszaka időrendje törik szilánkokra, egyszerre élhetjük át a felvezetést az éttermi szerepjátékkal és őszinte szembenézéssel, az aktust, majd az utóhatást a kétségekkel. Kinek kellenek erotikus thrillerek, nézésekkel, mosolyokkal, selymes hóeséssel és két bombaformában lévő sztárral is el lehet jutni a beteljesülésig.
szerző: Huszár András
