Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. Az elmúlt hetekben két friss dal is megjelent Sufjan Stevenstől szeptemberben esedékes új nagylemezének előfutáraként, nem árt alapozni hozzá.
Kezdőlökés
Illinois (2005)
Sufjan Stevenst már a 2000-es évek elejétől vállukra emelték az indie zenerajongók és a kritikusok, mi is többször kikiáltottuk már a Recorderen az elmúlt évtizedek legnagyobb formátumú dalszerzőjének, a közelmúltban viszont eggyel szélesebb közönség is megismerkedhetett az amerikai multiinstrumentalista előadó zenéjével. Legutóbbi lemeze, a Carrie & Lowell számos évösszegző lista élén végezte 2015-ben, majd jött a Szólíts a neveden, és a filmhez írt, mémesült, bánatos-szerelmes eredeti betétdalok, amelyek közül az egyiket Oscar-díjra is jelölték.
Aki a kandalló előtt sírdogáló Timothée Chalamet zenei aláfestéseként ismerkedett meg először Stevensszel, trükkösebb életművel találhatja magát szemben, mint amit a lágy dallamok alapján gondol. Az első, amit mindenki megjegyez Stevensről, az a fátyolos vokál. A másik a finoman pengetett akusztikus gitár, mandolin, vagy leggyakrabban: bendzsó. A harmadik meg a szomorkásság. Ehhez képest az idén megjelenő új lemezhez kiadott két szám (amelyek közül az egyik ráadásul csak B-oldalas ráadás) a maguk tíz-tizenkét perces hosszúságával, grandiózus fokozásaival, szokatlan dalszerkezeteivel, és nem utolsó sorban kísérletező elektronikával megbolygatott hangszerelésével meglephetik a gyanútlan hallgatót.
Az elektronikát még egy kicsit tegyük félre, maradjunk a barokkpopos, kamarafolkos megszólalásnál, amihez az Illinois ideális belépő, Stevens első nagyobb korszakának betetőzése, csúcsteljesítménye. Az album elméletileg egy, a 2003-as Michigannel megkezdett nagyszabású projekt második felvonása, egy sorozaté, melyben az USA összes állama sorra kerülne egy-egy lemez erejéig. A zenei túra valójában inkább csak marketingfogás volt, de a lemezt ettől még érdemes konceptalbumként, elejétől végéig meghallgatni, a skálán a zongorás, melankolikus hangulatában a Szólíts a neveden-betétdalok felől induló, ufónéző nyitódaltól apránként építkezve a grandiózus, fúvósokban, vonószenekarban, kórusban, harangjátékban gazdag szerzeményekig. A körút sűrű, nem egyszer meghökkentő (például a John Wayne Gacy, Jr. című, sorozatgyilkoshoz írt ballada), és noha témáiban helyhez kötött, a Chicago felnövéstörténete vagy a Casimir Pulaski Day halandósággal és betegséggel való szembenézése országhatárokon és óceánokon túl is pontosan ugyanúgy megélhető.
Középhaladó
Carrie & Lowell (2015)
Bizonyos szempontból besorolhatnánk Stevens előző önálló stúdiólemezét a hardkór kategóriába is, tematikáját illetően legalábbis mindenképpen: míg az énekes legtöbb lemezén valamilyen absztrakt koncepcióra fűzi fel szerzeményeit (bibliai példázatokkal, a kínai horoszkóppal, bolygókkal párosít dalokat), ezúttal befelé fordul, és 2012-ben elhunyt édesanyjához fűződő bonyolult érzéseit foglalja pőrén kitárulkozó, húsba és lélekbe maróan kendőzetlen vallomásos zenébe. A lemez íve a szavak keresésétől vezet az érzelmi összeomlásig, és a gyász feldolgozása drogokkal, szexuális önsanyargatással, az öngyilkosság gondolatával taszít a fájdalom mélyére, csupán nagy ritkán idézve fel önfeledten boldog időket. De a minimalista, lecsupaszított, törékeny hangzás, a lemezt átható őszinteség és felvállalt sebezhetőség révén korántsem dönt minket lelki-érzelmi nyomorba.
Hardkór
Enjoy Your Rabbit (2001)
Meg is érkeztünk tehát az elektronikához, amit Stevens még kísérletezőbb kedvvel épít be zenéjébe, mint a folk-klasszikus rétegeket, azokhoz hasonlóan ötvözve a monumentalitást a halkszavúsággal, az absztrakciót a közvetlen érzelmekre ható dallamvezetéssel. Aki nem szeretne egyből a legmélyebb vízbe ugrani, az a The Age Of Adz LP-vel kóstolhat bele Stevens játékos, torzított-töredezett elektronikus oldalába: a Futile Devices például még a "régi" hangzás trójai falova, a címadó dal Woodkidnek ágyaz meg, a Vesuviusban egy általános iskolai énekóra szűrődik át egy Commodore 64-es játék kísérőzenéjén meg a lemezen belül. Az elektronikus kísérletezés messze nem új keletű hóbort volt, a második lemez a kínai horoszkóp csillagjegyeit (plusz egy keresztény kultúrkörből származó motívumot) öltöztet IDM-es/glitches köntösbe. Hagyományos értelemben vett ének nincs is, Stevens vokálja egy lesz a széttorzított effektek közül; a dallammorzsákat zajszőnyegek mögül kell előbányászni.
Mostohagyerek
Songs For Christmas (2006)
Karácsonyi lemezt ritkán szokás egy-egy életmű rendes darabjaival egyenértékű kiadványnak tekinteni, az meg végképp hallatlan, hogy valaki ne csak a megszokott ünnepi kerékvágásban vonuljon végig ezredikként. A hívő Stevens kétszer is összerendezte azokat a karácsonyi énekeket, templomi dalokat, saját ünnepi kompozíciókat, amiket rokonai és barátai szórakoztatására, ajándékként rögzített az évek alatt. A 2006-os, ötlemezes gyűjtemény a hagyományosabb hangszerelésű, egész nyugodtan feltehetjük ünnepekkor a Kaláka- vagy a Bojtorján-lemez után. Felcsendül rajta a Csendes éj, a Little Drummer Boy és a Jingle Bells is, de igazán a Stevens érzékeny oldalát megvillantó saját szerzemények izgalmasak, mint a keserű hangulatú That Was The Worst Christmas Ever! A progresszív zenei ízlésű rokonsággal bíró hallgatók megkísérelhetnek a 2012-es Silver & Gold ötösfogatából válogatni, amely a The Age Of Adz experimentális furaságait ötvözi a karácsonyfa körüli énekléssel.
