Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. Most, hogy kijött Lady Gaga legújabb lemeze, a Chromatica, nézzük meg, hogy a bő évtizedes pályája alatt megannyi arcát felvillantó sztár honnan fogható meg a legkönnyebben.
Kezdőlökés
The Fame Monster EP (2009)
Rovatunk több szereplőjénél is megkerülhetetlen részét képezte az ismerkedésnek, hogy próbálunk bekukucskálni a popsztár nyilvános, zenéjében, videós vagy élő szerepléseiben megjelenő arca(i) mögé. Bob Dylan például sportot űz abból, hogy ködösítéssel fokozza a maga köré emelt mítoszt, míg Janelle Monáe aprólékosan kidolgozott sci-fi koncepcióba ágyazott alteregóval mutatkozott be, és védte magát vele. Lady Gaga esetében is feltehetnénk a kérdést, hogy ki ő valójában, de téves irányból közelítenénk Stefani Germanotta pályájához, művészetéhez, melynek lényege maga a performansz, az ezernyi arc, az átváltozóművészet végletekig fokozása az extravagáns klipekben és még extravagánsabb koncertshow-kban. Mert amikor egyszerű szomszédlányként, teátrális smink, parókák és ruhaköltemények nélkül tűnt fel a Csillag születikben, akkor sem hagyott kétséget: ez is egy újabb szerep.
Madonna legsikeresebb tanítványa – más vélemények szerint: legügyesebb imitátora – akkora elánnal robbant be a 2000-es évek végén, amihez csak az ambíciói érhettek fel. Az évtized utolsó éveiben nem volt nála fontosabb, izgalmasabb, meghökkentőbb popdíva: a debütlemez mesterséges, egyszerre klubokra és rádiókra optimalizált mázzal nyakon öntött elektropop-rnb slágerein, illetve a klipek ikonográfiáján keresztül egy grandiózus, az életet gigászi kanállal habzsoló, hedonista, élv- és hírnévhajhász figura születik meg, egy bizarr, modern revühősnő.
Az Anyaszörnyeteg névre azonban igazán csak a The Fame lemez újrakiadásakor szolgált rá, amikor nyolc új dallal, technikailag egy új EP-vel toldotta meg az eredeti album anyagát. A Paparazzi, a Poker Face és a Just Dance hatalmas slágerek, szóval aki valamilyen csoda folytán még nem hallotta őket, kezdheti ezekkel is, de dalgyűjteményként a The Fame Monster EP jobb, töményebb, esszenciálisabb belépő. Tematikailag a fő fókusz a szexualitás, az önpusztító spiráloktól a szadomazochizmus ünnepléséig, hitchcocki utalásokkal, vagy épp halálfélelemmel megspékelve. Zeneileg pedig RedOne produceri munkája egészen groteszk stílushibrideket csal elő a számtalan megidézett inspirációból összegyúrva: a Bad Romance indusztriál-techno-vogue-ja az ABBA-nak és Ace Of Base-nek adja át a stafétát az Alejandróban, az eurodiszkó-túltengésbe őszinte rockballada ékelődik. A Dancer In The Dark vagy a Teeth zaklatott, mániás, morbid glamúr-sötétségével érkezett meg igazán Lady Gaga.
Középhaladó
Born This Way (2011)
Miután Lady Gaga The Fame és a The Fame Monster során beköltöztette a kabarét a klubba, eljött az ideje a szabadság meghirdetésének - a Gaga-őrület csúcslemeze önmagunk komplett és totális elfogadását tűzi ki zászlajára, a szexualitás és az identitás (különös tekintettel az LMBTQ csoportokra) maradéktalan felvállalását, az önszeretet csúcsra járatását. A címadó dalnál direktebb világmegváltó pózra Madonna Express Yourselfje óta nem volt ilyen nagyszabású példa, a világmegváltás pedig ezúttal már nem a siker, hírnév, gyönyörök hajszolásában testesül meg, hanem azt követeli ki, hogy a popzene a queer és kívülálló hangok játszótere lehessen - avagy: eddig ő volt csak szupersztár, most már mindenki más is az, mert annak született. A korlátlan szabadságvágy felől közelítve máris érthetőbb, hogyan lesz Madonna mellett Bruce Springsteen a lemez legfőbb inspirációja: a Marry The Night egybeolvasztja a Because The Nightot a Waiting For Tonight eufóriájával, másutt Clarence Clemons szaxofonja fűzi még szorosabbra a párhuzamokat. A glam és rock-diszkó elemek mellett persze még mindig az EDM diktál a Government Hooker indusztriál-operapopjától az Americana mariachi-electrójáig.
Hardkór
Joanne (2016)
A 2010-es években a Lady Gaga-alakváltozások ingája az elektronikus grandiozitástól széles ívben lendült át az amerikai örökzöld felé. A 2014-es, Tony Bennettel közösen felvett, jazz-sztenderdeket felvonultató duettalbumot követő sorlemez egy - relatíve - lecsupaszított, flancos külsőségeket háttérbe szorító énekesnőt prezentál, akit a country őszintesége és keresetlensége szólított és szólaltatott meg. Hogy mennyire passzol ez a vallomásosság a gagai pózokhoz, vagy mennyire passzolnak egymáshoz Josh Homme szurtos bluesriffjei, Kevin Parker műfaji határtologatásai, Mark Ronson popérzékenysége, arról megoszlanak a vélemények. Az ötvözősdi néhol remekül működik, mint a Diamond Heart Allyt megelőlegező countryrock-balladájában, vagy a John Wayne iróniájában; máshol inkább csak modorosság (Sinner's Prayer). A visszafogottabb hangszerelés azonban több teret enged Gaga hangjának - eddig sem rejtegette, de a bombasztikus körítésnek máskor csupán egy teátrális eleme volt.
Mostohagyerek
ARTPOP (2013)
Ha arról megy a vita, hogy most akkor Lady Gaga egy óriási blöff-e, akkor az e mellett érvelők kezében a 2013-as ARTPOP lemez lehet a legerősebb ütőkártya. A lemez, ami már a megjelenés előtt akkorára lett fújva, hogy csoda lett volna, ha nem pukkad ki. A kvázi pop- és művészettörténeti paradigmaváltásként belengetett anyag ("behozza a MŰVÉSZETkultúrát a POPba egy ellentétes irányú warholi expedíció során") egy olyan időpillanat lenyomata, amikor a turnéin és a pörgésben kiégett sztár pihenőre vonulás helyett inkább padlógázt nyom, hogy még egyszer kimaxolja, amit csak lehet, és inkább leszalad arról a peremről, amin a The Edge Of Gloryban táncolt. Az előzőleg kordában tartott mánia experimentális, avantgárd káosszá terebélyesedik, ami viszont érdekesebben hangzik, mint amilyen a gyakorlatban, bár így is akadnak emlékezetes színfoltok, akár a Sun Ra-idézetes, futurista, a bolygót kinövő Venus, akár a nemi erőszakot dubstepben megcsócsált-kiköpött Swine.
