Töménytelenül szomorú, de laza zene

A Gege néven reppelő Sára Gergely a legjobb(an) alulértékelt MC-je a magyar hiphop újhullámának, aki hidat ver az ó- meg az újsuli, a Nyugat és a Kelet, meg a nyugatosok és a rapperek közé is. Friss lemeze, az Út cigifüstbe burkolt, lételméleti hiphop. Ez a cikk először a Recorder magazin 80. számában jelent meg.

Mint a hazai rapet a kétezertízes években irodalmi nívóval megújító MC-k többsége, valójában Gege is Závada Péter (Újonc) kapucnijából bújt elő. A Pázmány magyar szakán végzett alternatív bölcsészrapper 3-4 évnyi, intenzív Akkezdet Phiai-flessel kapott rá a hiphopra, és ez érződik is a nem ritkán Babitsot, Petrit, Weörest és Kazinczyt idézgető, szójátékokba szerelmes szövegein.

Ám már egész korán, a még körszakáll nélkül elkövetett, egóraptől sem visszariadó Adrenalin duóban megvillantotta a saját hangját, amit aztán a Ki Mit Tube netes tehetségkutatóján feltűnt, az Adrenalin mellett az ATF-et és NB-t tömörítő Rímbiózisban csiszolt tovább, hogy szólóban már csak bivalyerős (Borító, Dokumentum) vagy egyenesen zseni lemezeket (Csapda, Út) adjon ki – plusz egy, az önfeledt szófocinak szabad áramlást biztosító, hiperjátékos mixtape-et (Nyelvészet).

Ha van Gege-stíl, az a ravasz rímek és a szokatlan flow mellett a látásmódban rejlik, amit ő maga kultúrtróger telepi értelmiséginek nevez, és amiből pimasz öniróniával tudja szemlélni az álmodozást megengedő, de az önmegvalósítást gáncsolgató félszegénységet, amelyben élünk („örököltél többmilliót, de mind adósság”).

Mondhatnánk, ahogy Gege mondja is egyik legjobb trekkjében, a Keletben, hogy ez töménytelenül szomorú, de laza zene, de a keleti fanyarság nála nem lehúz, hanem felemel, mert üdítően kreatív, és sosem kegyetlen humor vagy fakemacsóság, hanem mélységes empátia jár vele. Meg persze hiteles, ellenkulturális állásfoglalás a mindenkori rendszerrel szemben, amely nem merül ki a faék-poénú aktuálpolitizálásban, hanem az értékteremtést helyezi előtérbe, különféle alkotói csoportok tagjaként (régen Gömbhalmaz, most Horizont).

Zeneileg a folyamatos útkeresés jellemzi Gegét, aki három lemez alatt három stílust próbált ki – és űzött mesterfokon. Az ósulis alapokat a szélesebb, de tehetségéhez mérten még mindig nem elég széleskörű ismertséget hozó Csapdán cserélte urbánus trapre, amin mindjárt görbe tükröt is mutatott az amerikai hiphop fétiseit (verdák, csajok) kritikátlanul átvevő magyar tucat(t)rapnek.

A Csapda - amit 2018-ban a Recorder az év egyik legerősebb magyar lemezének választott - veretes kultúrkritikai hiphop, amely röhögtető szellemességgel figurázza ki a nőket tárgyiasító fuckboi-kultúrát (FakkBoigó), slágerével (kicsiben) a Gucci Gang kodeinezős utópiáját kiskeserűs kiábrándulásra írja át, mindent vivő trekkje, a Lebegés pedig szmókba burkolt lételmélet, ami nem annyira a füvezős, mint inkább az egzisztenciális szívásról szól.

És ezzel meg is érkeztünk a változatosan merengős új lemezhez, a lusta Csontos-beateket sorjáztató Úthoz, amin Gege már annak mutatja magát, akinek mindig is sejtettük: a magyar hiphop kisrealista költőjének, aki a hétköznapok monoton folyásában keresgéli, miképp juthatunk el „a létezéstől a vagyogatásig”, az ambíciótól a kiszürkülésig.

És miközben a folytonos megújulás jegyében a trapet mélázó lo-fi-re, az odabaszós társadalom- és rapkritikát tüzetes énvizsgálatra cseréli, épp az ő inspirálóan kreatív rímfaragása hiteti el velünk, hogy az a vágyott, de rendre szétfolyó teljesség, melynek kimondatlan álomképe mindig ott bujkál valahol a szövegeiben, mégiscsak elérhető. Mondjuk akkor, amikor Gegét hallgatunk.

szerző: Soós Tamás
fotók: Őrsi András