Minden idők egyik legsikeresebb popzenei terméke volt a One Direction. A laboratóriumban összerakott fiúcsapat öt elképesztően népszerű lemezt adott ki, évekig uralta a slágerlistákat, többször végigturnézta a világ stadionjait, majd csendben megszűnt létezni. Azóta mind az öt srác szólókarrierbe kezdett, és Louis Tomlinson január végén megjelent bemutatkozó albumával (Walls) mostanra mindegyiküknek van legalább egy nagylemeze. Simon Cowell annak idején azért csinált belőlük együttest, mert nem hitte, hogy külön-külön bármire is vihetik. Tényleg neki volt igaza, vagy ott van köztük a következő Justin Timberlake? Ez az összeállítás először a Recorder magazin 79. számában jelent meg.
Zayn
Miután 2015-ben kilépett a bandából, egy nagy port kavaró újságcikkben elárulta, hogy semmi beleszólásuk nem volt a One Direction zenéjébe, és gyakorlatilag generikus szarnak nevezte korábbi munkásságát. Szólóban szeretett volna végre jó zenét csinálni. A sztorija hasonlított Justin Timberlake-ére, a producer Malay-ben pedig megtalálta a maga Pharrelljét – bár az ő hiphopos/R&B-s debütalbuma nem lett egy Justified.
Nem sok karizmát villantott eddigi két lemezén, leginkább Frank Ocean minimalista R&B-jét vizezi rádióbarátabbra, folyamatosan magára erőltetett sadboikodással. Látszólag azt hiszi, hogy akkor mély és komoly egy dal, ha szomorú, ráadásul a szexi nőcsábász dalait is ugyanolyan rezignáltan adja elő, mint a többit. Pedig dalszerzőként nem tehetségtelen, de előadóként szimplán egyhangú. Még a szextől és a bulizástól is elmegy az ember kedve, ha ő énekel róluk.
Harry Styles
Ha úgy vesszük, Harry Styles már megcáfolta Cowellt, hiszen sikeres szólókarrierje mellett szerepelt Christopher Nolan-filmben, nemrég pedig visszautasította A kis hableány élőszereplős verziójának férfi főszerepét, mert nem ért rá a világturnéja miatt. A Saturday Night Live-ban és James Corden műsorában bizonyította, hogy vicces is tud lenni, szóval nem kell aggódnia a karrierje miatt.
Ráadásul úgy, hogy trendhajszolás helyett inkább visszanyúlt a 60-as, 70-es évek klasszikusaihoz, mind megjelenésében, mind zenéjében a korszak rocksztárjait használva inspirációként. A karizmája megvan ahhoz, hogy hitelesen hozza a földöntúli misztikus popsztárt, a kettővel ezelőtti kislemeze, a Lights Up viszont pont arra bizonyíték, hogy jobban áll neki, ha zeneileg kilép saját nosztalgikus komfortzónájából, mert képes előremutató mainstream popzenét is szállítani. Simán benne van a potenciál, hogy nemsokára kiadjon egy korszakos lemezt. Ahogy az is lehet, hogy az egyik legfrusztrálóbb örök ígéret marad.
Niall Horan
Egy kedves és tisztelettudó srác, akit a lányok nyugodtan be mernek mutatni az anyukájuknak, de túl sok izgalmat nem tartogat vele az élet. Mintha keresztény konzervatív családi filmekhez és autóreklámokhoz csinálna elemeiben folkrockos, de hangzásában teljesen steril popzenét.
A részben One Direction-dalszerzőkkel összerakott szólóanyaga, a Flicker azt illusztrálja, hogy ha nem dübörög mögötte a popgépezet, akkor csak egy átlagos szépfiú átlagosan jó hanggal és nulla személyiséggel. Hamarosan érkező második albumának első kislemeze, a Nice To Meet You fura stílusváltást igér: úgy tűnik, Horan a fejébe vette, hogy mostantól ő lesz Alex Turner az Arctic Monkeys-ból. Elkerülhetetlennek látszik, hogy pár éven belül piacra dobja saját karácsonyi lemezét, tehát még simán lehet belőle a következő Michael Bublé.
Liam Payne
Tavaly megjelent első lemeze alapján nemhogy karizmának, de a személyiség halvány árnyékának is híján van. LP1 című, 17 számos lemezén megpróbálja eladni magát falzett hangon bugyit leéneklő R&B szexistenként, de nagyjából annyira meggyőző, mint egy 14 éves, aki cigit akar venni a dohányboltban.
Összekutyult mindent, ami mostanában népszerű: vannak itt trapalapok és EDM-dropok, a végére meg odabiggyesztett egy karácsonyi dalt is, ami a lemez egészétől amúgy teljesen elüt. Közben J. Balvintól a Migos-tag Quavo-n át egészen Zeddig felvonultat egy halom sztárt, de Rita Ora mellett is csak vendégelőadónak tűnik a saját számában. Szüksége van a világnak egy kevésbé meggyőző Ed Sheeranre? Rövid távon sikeres lehet a cinikus stratégiája miatt, de vajon maradnak rajongói, ha továbbra is csak minden népszerű dolog gyenge másolatát készíti el?
Louis Tomlinson
A One Direction legidősebb tagja állt elő a legkésőbb saját lemezzel, de az övé lett a legbizonytalanabb debüt. Míg a többieknek konkrét elképzelése volt, hogy mit is akarnak csinálni, milyen közönséget szeretnének megtalálni, addig Tomlinson mintha dalról dalra lépkedve próbálna rájönni, hogy mi is az ő zenei identitása.
A lemez felén lassú számok vannak, amik akár fel nem használt One Direction-dalok is lehetnének kevésbé fantáziadús hangszereléssel, de közben megpróbálkozik egy táncolható stadionpopslágerrel is (Always You), sőt időnként az Oasist próbálja megidézni olyan britpopos dalokkal, mint Kill My Mind vagy az album címét adó Walls. És ugyan mi nem tudjuk, kicsoda szólóelőadóként ez a hétköznapi megjelenésű, nem popsztáralkatú srác, az új lemez brit albumlistán megszerzett negyedik helye arra utal, hogy a One Direction volt rajongóit azért képes lehet megszólítani.
szöveg: Veres Szilárd
