„Vietkong yeah!” - üvölti Walters Lili (interjúnk) a Drakulics elvtárs egyik kulcsjelentében, a hangjában pedig ott ragyog a háborúban helytálló elvtársnők minden vágyakozása és izomereje. Furcsa jelenség, igazi logikai feladvány ez a műfaj: ha van valami, ami igazán a nagybetűs AMERIKA, az a rock and roll. Hogy került akkor pont a 60-as, 70-es évek fordulóján vietnámi lemezekre? És hogyan lettek Elvis Presley délkelet-ázsiai nagykövetei elsöprő többségben nők? Ez a cikk először a Recorder magazin 78. számában jelent meg.
Az egyébként két évtizedig húzódó második indokínai háború 1965-73-ig tartó időszaka híresült el vietnámi háború néven, ezalatt avatkozott bele az amerikai hadsereg az eredetileg Vietnám újraegyesítéséért indított harcokba. Kevés pozitívumot lehet felsorolni, ha az a kérdés, mit hozhat magával egy alapvetően megszálló katonai erő, de a körülmények ellenére elkerülhetetlen, hogy az évekig tartó együttélés bizonyos fokú kulturális keveredést eredményezzen. A "mit adtak nekünk az amerikaiak?” kérdésre pedig szabadfordításban így hangozhat a vietnámi válasz: a rock and rollt.
 |
| CBS Band-koncert 1974-ben Saigonban |
Sok más, kevésbé vidám dolog mellett ez a műfaj is megérkezett a dzsungelbe, és azonnal népszerű lett a helyi lakosság körében. Gyönyörű virágzása ez tehát az emberi eszméknek és kreativitásnak: amíg John Lennon otthon kiadja a Give Peace A Chance-t, addig a párás Saigonban a vietnámi CBC Band megírja a The Greatest Love című elképesztően szexi számát. (Egyébként ez a dal volt a kiindulópont a Drakulics elvtárs zeneszerzőjének, Keresztes Gábornak a Vietkong yeah-hez, a forgatáson még CBC-ék recsegős anyagára rázta Walters Lili azt a bizonyos szőrmegallért.)
Tekintettel arra, hogy az ország háborúban állt, a férfiak nagy része nem ért rá zenével foglalkozni. Így alakult tehát a progresszívnél is progresszívebben a vietnámi rockzene (vagy ahogyan ők hivatkoztak rá: Nhac tre, vagyis „Young Music”, azaz fiatalos zene) története, túlnyomó többségben női előadókkal.
A már említett CBC Band vezetője, Nam Loc egy aprócska faluból juttatta el zenekarát egészen az első dél-vietnámi nemzetközi rockfesztiválig, mert ilyen is volt 1970-ben, a saigoni állatkertben. Az ő történetük egyébként különösen kalandos: elég nagy népszerűséget szereztek a térségben, a háború vége felé éppen Indiában turnéztak, amikor Ausztrália elutasította a vízumkérelmüket. Így aztán azok a tibeti szerzetesek fogadták be őket, akik maguk is menekültek a saját országukban. Nam Loc és társai végül Texasban telepedtek le – ahol rendszeresen újra is alakulnak néhány koncert erejéig, legutóbb 2017-ben.
Ahogy azt Fábián elvtárs és Madárka elvtársnő is megvitatja, a korszak vitathatatlan sztárja, a dél-vietnámi soulkirálynő Carol Kim volt. Bár egyik leghíresebb száma pont a női lét boldogtalanságáról és egy szétválasztott szerelmespárról szól, a háborús környezet inkább lelkesítő, örömkereső témákra inspirálta. Ez egyébként is jellemző volt a zsánerre: a búsongás helyett – az emberiség háborúhoz kötődő bőséges hagyományait követve – a hősies tettekre és a prosperáló jövőre fókuszáltak a szövegek.
A mai napig aktív énekesnő szintén Amerikában telepedett le, YouTube-on keresgélve az angol mellett spanyol nyelven is hallhatjuk énekelni kora és földrésze Beyoncéját. Lánya egyébként szintén zenélni kezdett, Trace néven 2018-ban több olyan listára is felkerült, amely a jövő reménységeit igyekszik időben elkapni. Érdekesség, hogy a stílusával kapcsolatos írásokban leggyakrabban szereplő szó a „szorongó” – úgy tűnik, Carol Kim anno kimerítette a család optimizmuskészletét.
Szintén szóba kerül a filmben Giao Linh, a finomabb, melankolikusabb vonal képviselője. Kolléganőihez hasonlóan ő is sokgyermekes, szegény családból származik, változatos pályája során mindig igyekezett több lábon állni. Élt Kanadában és Amerikában, ahol - Ho Si Minh-városhoz hasonlóan – levesezőket nyitott, majd – sűrű zenei karrierje és a szabadidő hiánya miatt - be is zárta őket.
Túlzás lenne azért azt állítani, hogy kizárólag női szakma volt a rock’n’roll a hatvanas-hetvenes években Vietnámban, hiszen a műfaj egyik legnagyobb állócsillaga azért egy férfi, Elvis Phuong. Sejthető, hogy nem a Phuong-szülők álmodtak ilyen különös nevet fiuknak, és bár elsőre talán kissé direkt gesztusnak tűnik a választás, a hazájában elért sikerei végül igazolták a vietnámi Elvist.
Társaihoz hasonlóan ő is Amerikában folytatta életét és karrierjét, a déliek számára totális vereséggel végződő háború után valószínűleg ez volt számukra az egyetlen járható út. Szép térképet rajzol ki a zene útja a történelemben: manapság az egykori vietnámi sztárok tartanak örömkoncerteket az USA-ban – talán pont azoknak a veteránoknak, akik ötven éve elvitték magukkal ezt az örökzöld műfajt Saigonba. Megtartották a nyelvet és hitelesen közvetítik a vietnámi kultúrának ezt a különös zárványát, amely hiába gyökerezik egy másik kontinensen, mégis ízig-vérig Vietkong, yeah.
szerző: Jakab Juli
