"Nincs megfelelési kényszerünk" - Meztelen Diplomaták-interjú

Az idei Klipszemlén a Szeptemberi széllel Recorder-különdíjas Meztelen Diplomaták zenekarból Tóth Attila frontemberrel és Székely János gitárossal beszélgettünk a brutális naivitásról, a menőségről, a vidéki koncertezésről és a Beatlesről. A Recorder magazin 78. számában megjelent interjú bővített változata.

A zenekaron kívül mindkettőtöknek van szakmája. Mivel foglalkoztok civilben?

Tóth Attila: Egy informatikai cégnél dolgozom.

Székely János: Szívritmuszavarok ablációs műtétjein dolgozom, a műtőorvosoknak nyújtok technikai segítséget. Nagyjából úgy lehet elképzelni, hogy 3D-s képet csinálunk a szívről a szívben lévő katéterekkel és utána azon lát mindent az orvos, amikor műt. Egyébként végtelenül izgalmas móka.

Volt olyan célotok, hogy egyszer a zenélésből éljetek meg?

T.A.: Korábban álmodoztam erről. Ma már látom a jó oldalát annak, hogy nem a zenélésből élünk: nincsen megfelelési kényszerünk, nem kell kiszolgálnunk semmilyen divatot, nem kell folyamatosan új és új dalt kihoznunk.

Mit élveztek a zenekarosdiban a legjobban?

T.A.: Amikor egy dal a próbateremben megszólal először, és a koncertezést.

Sz.J.: Nekem a koncertezés a legkedvesebb. Még úgy is, hogy néha azért fárasztó is tud lenni, ha úgy van vidéki koncert, hogy fél napig tart az utazás, beállás, és aztán játszunk egy szűk órát. De még ilyen esetben is rengeteget tud adni egy koncert.

Sok dalszövegetek szól arról, hogy én már nagyon szeretlek téged, te miért nem szeretsz még engem. Milyen élmények ösztönöznek titeket dalírásra?

T.A.: Az elején kicsit az volt a hitvallásunk, hogy visszacsempésszük az emberek hétköznapjaiba azt a fajta felszabadultságot, optimizmust, világra való nyitottságot és naivitást, amit a gyermeki lét képvisel. Aztán ez megváltozott. Jött a kamaszkori élmények megírása, a viszonzatlan szerelem visszatérő élmény ebben a korban mindenkinek, nekem is. Jelenleg én vagyok a szövegíró nálunk. Nem vagyok megelégedve magammal, mert sokszor a nosztalgia felülkerekedik rajtam és ez nem tesz jót a daloknak. Egyébként most pont pozitív, lenyugodott létállapotban vagyunk, Jani is, én is megházasodtunk az elmúlt két évben, ezért is lett a legutóbbi lemezünk más, mint az eddigi dolgaink.

Nem fura ezeket a szívfájdalmas számokat énekelni boldog házasemberként?

T.A.: Könnyen bele tudom élni magam mindenfajta régi dologba. Szerintem ez jellemhibám is, de koncerteken jól jön.

„Brutális naivitás” – ezzel a szókapcsolattal jellemzett benneteket első lemezetek producere, Tövisházi Ambrus. Ezt találónak tartjátok?

T.A.: Igen, szerintem ennek van egy nagyon jó oldala: a nyitottság. Vicces, hogy régen volt is egy olyan dalunk, hogy „Naiv akarok lenni”. Ezek szerint sikerült. Azért veszítettünk már a naivitásunkból.

Sz.J.: Én továbbra is azt gondolom, hogy nagy adag naivitás van bennünk. Tökre hiszünk a dalainkban, akkor is, ha aztán csak pár ezren nézik meg a YouTube-on. Utána ugyanolyan lelkesen megírjuk, felvesszük a következőt is, és ha tudunk, klipet is készítünk hozzá. Ha a végén páran megkedvelik, az már csak külön plusz.

T.A.: De azért zenél az ember, hogy egzisztenciát építsen rá? Szerintem nem szabad így hozzáállni.

S.J.: Nekem van erről egy ellentétes teóriám. Szerintem sok más mellett azért volt a Beatles egy zseniális zenekar, mert ott volt a rohadt nagy nyomás rajtuk, hogy “gyerekek, adott időközönként ki kell hozni egy kislemezt, mert különben elfelejtenek titeket!”

T.A.: Szerintem a Beatles pont akkor alkotott maradandót, amikor már elengedték ezt a nyomást. Ha a She Loves You-nál leragadnak, nem is emlékeznénk már rájuk. Kellett egy Revolver, egy Rubber Soul…

Sz.J.: Ez így van, de oda el kellett jutniuk valahogy. Előtte ki kellett pörgetniük magukból 30 elképesztő zseniális slágert.

Egyik videótok alatt volt egy olyan komment a YouTube-on, hogy „Nem értem, miért nem népszerű ez a dal.”

Sz.J.: Mi sem értjük, legyen szó bármelyik dalunkról is! Csak viccelek... Nekem erről is van két elképzelésem. Az egyik, hogy nem vagyunk kifejezetten menők. Ránk néz valaki a koncerten és azt mondhatja: “basszus, ez a srác akár én is lehetnék!” De ez van, mi ilyenek vagyunk, nézz ránk!

És mi a másik?

Sz.J.: A másik, hogy az alternatív szcénának túlságosan is mainstream zenét játszunk, a mainstreamhez viszont egyáltalán nem passzolunk se karakterben, se világlátásban, semmiben. Így valahogy két világ közé kerültünk, egy kicsit légüres térbe. De ez nem gond. Bármi mást próbálnánk magunkra ölteni, az nem állna jól nekünk, nem volna őszinte, önazonos. Nekem sokkal többet számít, hogy azokat a dalokat és úgy játszhatjuk el, amiket és ahogy mi tartjuk jónak. Lehet, hogy így kevesebb emberhez jutunk el, mintha nagyon kitalálnánk, meg megfejtenénk magunkat, de akihez eljutunk, ő a valódi Meztelen Diplomatákat kapja. Számomra ez a lényeg.

T.A.: Közönségszámban is két világ között rekedtünk: a hobbizenekarok közül kiemelkedtünk, mert Budapesten önálló koncertet tudunk adni és vidéken is sok helyen ismerik a dalainkat, de egy professzionális zenekarhoz képest kicsi a közönségünk. De ez nem baj. Az a lényeg, hogy a dalok megszülessenek, elő lehessen őket adni, és örömet okozzunk magunknak és a közönségnek. Az pedig fantasztikus érzés, hogy a közönségünk szorít nekünk és velünk van mindig.

Most mire készültök?

T.A.: Van pár új dal, azokat kihozzuk tavasszal. Nagylemezt egy darabig nem akarunk készíteni, mert ahhoz sokkal gyorsabban kéne megszületnie a daloknak, forrásaink is kiapadtak épp, nincs most itt az ideje. Évvégén egy akusztikus koncerttel fogjuk megünnepelni az elmúlt évet.

interjú: Varga Ferenc
fotók: Hering Orsolya