„Egész nap azon gondolkodom, vajon hatalmas-e a segglyukam?”

Mielőtt hat Emmy-díjjal kitüntetve 2019 tévés sikersztorijává vált és végleg nyugdíjazta Fleabag karakterét, elcsíptük Phoebe Waller-Bridge egyszemélyes showját Londonban. Ez a kritika először a Recorder magazin 76. számában jelent meg.

A legtöbben a tévéből ismerjük Fleabaget, az imádnivalóan kattant és szókimondó csajt. 2016-ban még csak egy brit kultsorozat volt, de a három évvel később érkezett második évad már világot hódító, díjakkal elárasztott, sztárszereplő közreműködőket felvonultató sikertörténet lett, ami még az Emmy-díjakat odaítélő Akadémia szerint is idei év legjobb vígjátéksorozata. Csakhogy Fleabag diadalútja nem a képernyőn kezdődött, hanem a színpadon, egy darab székkel és egy 12 perces monológgal. Ezt bővítette ki Phoebe Waller-Bridge és legjobb barátnője, Vicky Jones (akiről Boo-t mintázta) a 2013-as edinburghi Fringe fesztiválra egy teljes, egyszereplős darabbá. A lelkendező kritikák és díjak után Fleabag bejárta egész Nagy-Britanniát, sőt Ausztráliát is!

A sorozat sikerének köszönhetően Waller-Bridge közben az egyik legkeresettebb hollywoodi forgatókönyvíróvá vált, miközben számos színházi és tévés terve vár megvalósításra. Azt pedig sajnos többször is nyomatékosította, hogy Fleabag karakterétől végső búcsút kellett vennünk a 12. rész végén, a buszmegállóban. Kivéve persze, hogy pár előadás erejéig visszatért a gyökerekhez és felélesztette az eredeti színpadi verziót. Kicsit szokatlan is az inkább egy 50 fős kocsma színpadára illő one-woman showt a londoni West End egyik patinás színházában, a Wyndham Theaterben nézni, ráadásul az erkélyről már messze nem lehet olyan jól látni a színésznő mesteri mimikáját, legviccesebb pofavágásait hozzá kell képzelnünk emlékeink alapján.

A SZOCIOPATA CSAJ, AKIT CSAK IMÁDNI LEHET - kritikánk a Fleabag tévésorozatról

Természetesen a jegyárak is igazodtak a helyszínhez és Fleabag időközben szerzett világhíréhez, de a visszamondott belépőkre váró sorban állókhoz Waller-Bridge személyesen ment ki gintonicot osztogatni, ráadásul sorozat dögös papját játszó Andrew Scott kíséretében. Annak viszont, aki arra számított, hogy a szerelmi szál a színpadon is visszaköszön, csalódnia kellett. A Fleabag színpadi verziója ugyanis 2019-ben is szigorúan egy bordó pulcsis csaj egy széken, aki egy órába sűrítve zúdítja a közönségre történeteit a mozgássérült WC-ben készített puncifotóiról, az éjszakai metrón összeszedett hullarészeg lányról, a kurvás pizzákról, a rágcsálófejű szexpartneréről, a segglyuka méretéről való töprengéseiről, a nővérével való kapcsolatáról, a legjobb barátnője haláláról és az élete minden szegmensébe betolakodó magányról.

A sorozatban is ott volt ez a sötétség, de mindig akadt egy-egy jópofa mellékszereplő, vagy helyzetkomikum, ami enyhítette a Fleabaget körülvevő melankóliát, sőt, a második évad kiutat is kínált belőle. A színpadon nincs menekvés; hozzánk beszél és hiába röhögünk minden második mondatán, ott vibrál a kétségbeesett talajvesztettség körülötte. Ez persze nem jelenti azt, hogy az utóbbi idők legviccesebb tévésorozata a színházban műfajt váltana, csak a néző és a művész közötti közvetlen kapcsolat más dinamikát eredményez, és ahogy a tragédia felerősödik, ugyanúgy a komikum is szélsőségesebb reakciókat vált ki.

A képernyő előtti néma vigyor itt hangos hahotázás, az érzékenyebb nézők pedig felszisszennek, amikor Fleabag arról lamentál, hogy az apjának vajon bejönne-e, ha nem a lánya lenne, vagy hogy a sógora sosem tudna olyan szexi lenni, hogy péppé verje a nővérét. Az ilyen okfejtések egy része nyilvánvaló polgárpukkasztás, de Fleabag saját maga által is bevallott „rossz feminista” mivolta is azt bizonyítja, hogy Phoebe Waller-Bridge nem a #metoo, a peak TV vagy bármi más mozgalom terméke, hanem egy egyszeri és megismételhetlen tehetség. Aki épp ugyanannyira menő és merész 2019-ben a West Enden vagy az Amazonon, mint az évtized elején volt egy aprócska csehó színpadán.

szerző: Onozó Róbert