Mica Levi már öt éve szállította Micachu néven egyeseknél értetlen fejcsóválásra, másoknál lelkes bólogatásra ingerlő experimentál-furapopját, amikor felkérték egy filmzene megírására. Az Under the Skin kísérteties ufózenéje szinte egyből klasszikussá és hivatkozási alappá vált, két évvel később pedig második filmzenéjével Oscar-jelölést gyűjthetett be. Az október 31-én magyar mozikba kerülő Monos még csak a negyedik filmes munkája, de ennyiből is látható, milyen egyedien, sokoldalúan, szabályokra fittyet hányva szerez zenét mozgóképhez. Nézzük, honnan indult, hogyan ejtette zavarba a könnyűzenei szcénát, és miért lehet a művészfilmes rendezők kedvence.
A most 32 éves Mica Levi a brit Surrey-ben született zenész szülők gyermekeként, és már négyévesen zenéket írt. A szigetország egyik legrangosabb komolyzenei kollégiumában, a watfordi Purcell Schoolban kezdte tanulmányait, brácsázni tanult, miközben már elkezdett kikacsingatni a kortárs könnyűzene felé. (Itt ismerkedett meg Tirzah-val, akivel aztán egy évtizeden keresztül kollaborált, 2013-ban együtt felléptek a Trafóban is.) Később aztán a londoni Guildhall Schoolban elektronikus zenei komponálásra váltott, és ugyan nem fejezte be tanulmányait, megmaradt a zenei határterületeknél: első lemezét Matthew Herbert kísérleti zenei producerrel vette fel, klasszikus darabot szerzett a Londoni Szimfonikusoknak, és egy műfajok tömkelegét vegyítő mixtape-et hozott össze a legkülönfélébb közreműködőkkel.
Mindez 2008-2009-re tehető. A Filthy Friends mixtape 2009 februárjában került fel Micachu MySpace-ére, a Jewellery LP pedig egy hónappal később, márciusban jelent meg. Ez utóbbi zenekarával, a Raisa Khan billentyűssel és Marc Pell ütőhangszeressel alkotott triójával készült – a Micachu With The Shapes eddig összesen négy lemezt adott ki (a Chopped & Screwed koncertlemez – 2011, Never – 2012, Good Sad Happy Bad – 2015), és 2016-ban át is nevezték magukat Good Sad Happy Badre.
Sorlemezeik hossza alig haladja meg a fél órát, ellenben rendkívül tömények, és amilyen nehezen emészthetők, olyan nehezen sorolhatók be műfaji kategóriába is. Nevezhetjük káoszpopnak, avant-zajzenének, posztpunknak, artpopnak, folktronicának, egyik se fedi le kellően a trió stílusát. Dalaik egyrészt elidegenítők: a hangszerelésben helyet kapnak elhangolt gitárok, porszívók (!), házi gyártmányú ütőhangszerek és egyéb talált tárgyak, érthetetlenné torzuló énekszólamok, ezek pedig nem egyszer disszonáns kakofóniává mosódnak össze.
Másrészt a legváratlanabb pillanatokban üti fel a fejét egy-egy fülbemászó refrén vagy dallamszegmens, és amiről azt hittük, csak elborult művészek kísérletezése, apránként fura dalformát öltenek. Még a két percnél rövidebb számok is legalább háromszor irányt váltanak – punkból grime-ra, chiptune-ból zajongásra, hardcore punkból elektronikára –, minden kicsavarva, összekutyulva jelenik meg: a Sufferingből kihallani a 60-as évek soulját, de egyik Motown-előadóra sem emlékeztet, a Waste meg olyan, mint egy mutáns Vampire Weekend.
A Micachu-zenékre figyelt fel a neves kliprendezőből nagyjátékfilmekre dobbantó Jonathan Glazer, amikor az Under The Skin című filmjéhez keresett zeneszerzőt. A földre pottyant ufó (Scarlett Johansson) zavarbaejtő, horrorisztikus-erotikus történetéhez vészjósló, minimalista zene született, melyre Levi elmondása szerint egyenlő arányban hatottak kortárs klasszikus zeneszerzők (Krzysztof Penderecki, Iannis Xenakis, John Cage), sztriptízbár-háttérzenék és euforikus táncdalok. A film ötleteit azóta előszeretettel veszik kölcsön más produkciók: a fekete medencés képi motívum a Stranger Thingsben, a zenei főtéma az Amerikai Horror Storyban köszönt vissza.
Filmzenei debütálása óta Mica Levi három újabb produkcióban vett részt, és nemcsak az a közös bennük, hogy egészen egyedi audiovizuális élményt nyújtanak, hanem az is, hogy főhőseik szubjektív mentális állapotát tükrözik. A Jackie-ben a címszereplő Jackie Kennedy dallasi merényletet követő lázálomszerű napjait festik alá hosszan elnyújtott, glissandós vonóstémái, amelyeket Bernard Herrmann is megirigyelne, míg a Monos gyerekkatonáinak szürreális gerillharcát, ködbe burkolózó hegytetők csendjét és fülledt dzsungelek neszezését kósza füttyszó, magányos üstdob és görcsösen vajúdó szintetizátorzajok teszik feszültté. (A Marjorie Prime című sci-fi kamaradrámához szerzett még nyugtalanító-kísérteties zenét, ez talán egy fokkal kevésbé emlékezetes.)
Pop, elektronika, avantgárd, szimfónia, zenei mélymerülések, szabad kísérletezés – Mica Levi nem választja szét ezeket párhuzamosan futó karrierekké; akár saját zenekarával játszik, akár alkalmazott zenét szerez, sajátos, behatárolhatatlan útját járja. Ha akarunk, vele tarthatunk.
szerző: Huszár András
