Lecsúszik és visszatalál. Earl Sweatshirt

Az elmúlt másfél évtized legeredetibb rappere, Earl Sweatshirt végre ismét a tehetségéhez méltó lemezt adott ki. Ez az írás először a Recorder magazin 128. számában jelent meg.

2010-ben a hiphop éppen halott volt a kritikusok szerint, amikor a világ ilyesmire érzékeny része felfigyelt egy halom nihilista Los Angeles-i tinédzserre, akik Odd Future néven mindenbe beleszarva rappeltek, deszkáztak és rosszalkodtak, mellékesen megmentve a szegény hiphopot. Hamar kiderült, hogy rapperként a legtehetségesebb közülük Earl Sweatshirt, akinek a legendájához sokat hozzátett, hogy EARL című mixtape-je kiadása után eltűnt – mint kiderült, anyukája Szamoára küldte, veszélyeztetett tinik bentlakásos iskolájába. A Doris (2013) már a Columbia égisze alatt jelent meg.

Az Odd Future-től független művészi énjét az I Don't Like Shit, I Don't Go Outside (2015) teremtette meg. Jórész saját – randomblackdude néven írt – alapjai klausztrofóbiás, félhomályos teret teremtenek, zörgős beatekkel, kattogásokkal, hideglelős minimáldallamokkal. Ebben a világban különösen jól érvényesült sajátos flow-ja: egyrészt majdnem azt a hatást kelti, mintha csak úgy ráérősen mondaná a dolgait – másrészt a ritmizálása, rímei egy kifejezetten tudatos, saját hangot kialakító (de közben a hiphop történetéhez is kapcsolódó) művészre utalnak.

Legfőbb jellegzetessége egy kettősség vagy köztesség: legalább annyira mondhatjuk, hogy megtalálja a ritmust a beszélt nyelvben (sőt, a dallamot is, de nem az énekbeszéd értelmében), mint amennyire beleviszi. A félhomályos térben különösen hatásos az, ahogy folyamatosan lecsúszik a beatről, szinte tudomást sem véve róla, majd újra visszatalál hozzá. Ez itt nem puszta formai játék, hanem a mondanivaló integráns része.

Három és fél évet kellett várni a Some Rap Songsra (2018). Ez már teljesen szétcsúszott zene: véletlenszerű(nek tűnő) helyeken megvágott, zörgős hangminták, indokolatlan(nak tűnő) megakadások, meg az ezekről kábé tudomást sem vevő rappelés. A kritika nagy része ünnepelte; én néhány évente teszek egy kísérletet, hogy megszeressem, de nem sikerült. Earl itt elvesztette azt az egyensúlyt a szabályosság és a kreatív szabálytalanság között, ami az előző lemezt igazán naggyá tette. A Feet Of Clay EP (2019) néha legalább vicces, a Sick! album (2022) olykor összeszedettebb; az Alchemisttel készült (2023-ban megjelent, korábban felvett) Voir Dire viszont átesik a túloldalra: annyival szabályosabb, hogy unalomba hajlik.

A hét éve megkezdett művészi út a Live Laugh Love lemezzel ért célhoz. Pedig majdnem ugyanaz történik rajta, mint korábban. Főleg soulos, koszos hangminták akadoznak, fordulnak hülye helyeken önmagukba. De most nemcsak arra vannak, hogy legyen mit brutalizálni; több pompás motívum hallható a lemezen, a reggae felé kacsintgató FORGE, a WELL DONE!-t nyitó fúvós; a Live légiesen könnyed breakbeatje stb. Earl pedig itt a legsokszínűbb: befordult és/vagy beleszarós, igen, de van, hogy vicces, mi több, akár romantikus is bír lenni.

Miközben a zene és a rap látszólag sokszor elcsúsznak egymásról, van egy kevésbé szem előtt lévő, de azért jól követhető, magasabb szintű ritmus: ahogy az összeszedettebb és szétesettebb részek következnek egymásra; ahogy a zene megfoghatóbbá válik, kifelé nyit, és ahogy visszazuhan magába.

A 31 éves, kétgyermekes Earl itt ismét meg tudott ragadni egy kettősséget, amit a cím is jól jelez. Egyrészt nincs ennél laposabb közhely – másrészt: hát kitalált-e jobbat az emberiség annál, hogy éljünk, nevessünk, szeressünk? Távolságtartás és mindennek ellenére azonosulás, a kettő ellentéte és egymásba fordulása: ez történik meg a lemezen.

Rónai András