Amikor minden valódi - Foo Fighters a Szigeten

Érdemes volt utolsó napig kitartani, hisz a várakozásoknak megfelelően beigazolódott, hogy a legjobb napja volt a fesztiválnak. Frank Carter And The Rattlesnakeról még le is maradtunk sajnos, de ott voltunk a legenda ex-The Smith gitáros Johnny Marr budapesti debütálásán, és a végére belepillantottunk az új-zélandi énekesnő Stella Donnelly Petőfi Színpados jelenésébe is. Aztán jött, amire hat éve vártunk, a Twenty One Pilots Nagyszínpados showja, utána az IDLES igazi punk bulija az A38 sátorban, végül pedig a hőn áhított 22 év utáni visszatérés a Foo Fighterstől.

Alább végigböngészhetitek Lékó Tamás (http://www.lekophoto.com) fotógalériáját a zárónapról, előtte Reszegi László koncertbeszámolója következik a Foo Fighters két és fél órás bulijáról.

Egy időben a Szigetet záró főprodukciók látványos DJ-szetteket jelentettek nagy tűzijátékokkal. Idén az utolsó nap utolsó időpontját (a Nagyszínpadon) az a Foo Fighters kapta meg, amely soha nem a vizuális őrületről volt híres. Arról viszont már sokkal inkább, hogy remek hangulatú koncerteket adnak, a frontember Dave Grohl minden közönséget elvarázsol és szinte mindig történik valami váratlan. Ha egy ilyen koncertre vágyott az érdeklődő, akkor pontosan meg is kapta.

Érdekes a zenekar és Magyarország kapcsolata. A nagyon nagy utat megjárt zenekar egy viszonylag korai érában, az 1997-es The Colour and the Shape albumot bemutató turné során járt először nálunk (1997. augusztus 20., Sziget), majd ahogy a produkció tényleg A-kategóriássá nőtte magát, húsz évig elkerültek bennünket. A csendet tényleg majdnem az évfordulón törték meg: 2017. június 26-án az Arénában adtak egy kis előzetest az azon az ősszel megjelent Concrete & Gold album dalaiból és persze az elmúlt húsz évben nálunk meg nem szólaló slágerekből. Most mintha ugyanazt a turnét élnénk: a 2017-es logó a kivetítőkön, a program gerince is hasonló, nagy figyelmet kapnak az új dalok (ötöt terveztek, de négy lett belőle) és percre pontosan ugyanannyit játszottak, mint két éve. Aki ott volt az Arénában és nem hardcore rajongó - akinek hevesebben ver a szíve, ha Grohl, Taylor Hawkins vagy épp Pat Smear mosolyog a színpadon -, akkor joggal érezheti azt, hogy nagyon hasonló koncertet kapott.

Viszont, ha odafigyeltünk a részletekre, voltak különbségek bőven. A legfeltűnőbb természetesen az volt, hogy a dobos Hawkins úgy énekelt el egy dalt, hogy nem a játszott közben a hangszerén. Igen, ez pontosan azt jelenti, amire gondolunk: Dave Grohl első alkalommal dobolt Magyarországon! Bár az 1997-es koncert teljes dallistája nem érhető el, azon a turnén még nem volt divat nálunk a szerepcsere. 2017-ben a Cold Day in the Sun című dalát Hawkins dobolás közben énekelte, most viszont a Queen és David Bowie közös megaslágerét, az Under Pressure-t adták elő. És ezt még fokozni is sikerült: a dal végén Grohl a Smells Like Teen Spirit ritmusaiba is belecsapott három másodperc erejéig. Ez megható pillanat volt.

Bowie egyébként már korábban megidézésre került: a zenekari bemutatás sok éve úgy zajlik náluk, hogy minden tag a hangszerén játszik valami nagy slágert 20-30 másodpercig. Pat Smear - aki a napokban töltötte a hatvanat - a Ziggy Stardust című klasszikus gitártémáját nyúzta a hangszerén. A Queen is kétszer került a figyelem középpontjába: a basszusgitáros Nate Mendel az Another One Bites the Dust alapritmusát pengette bemutatkozás gyanánt.

Szintén markáns pillanat volt, hogy két 2017-es dalnál is háttérvokalista hölgyek csatlakoztak a zenekarhoz, ráadásul egyikőjük Violet Grohl volt, a frontember legidősebb – de még így is csak 13 éves – lánya. Ez nem az első alkalom, hogy együtt zenéltek: idén februárban duóban készítettek egy Billie Eilish feldolgozást. Az viszont, hogy a Szigeten Nirvana pólóban lépett színpadra a lány, egyszerre volt szép, de valahol mégis fura, ugyanis ez már a második utalás volt a zenekarra, ami már az ingerküszöböt súrolja 2019-ben egy Foo Fighters-koncerten még akkor is, ha sokan egyiket sem vették észre. Ez egyébként valószínűleg a korral jön: a ’90-es évek második felében a Nirvana kapcsán megszólalni sem hajlandó Grohl fokozatosan enyhült meg a téma kapcsán. Nyilván az élete egy hihetetlenül fontos része, amire okkal lehet büszke. Az is érthető, hogy az idő múlásával könnyebben tud beszélni erről. Csak úgy ne járjunk, hogy a Foo Fighters esetleges feloszlása után azt csinálja, amit Ozzy, akinek a koncertjein lazán vannak Black Sabbath klasszikusok is.

A koncert természetesen szinte csak kislemezes slágerekből állt, ez alól üdítő kivétel volt a Hey, Johnny Park! című 1997-es dal, amelyet első alkalommal játszottak el idén.

És ugye a váratlan. Persze csak nekünk az, illetve az érintetteknek. Bevett szokás a Foo Fighters-koncerteken, hogy egy-egy érdekes rajongót (aki valamivel felhívja magára a figyelmet) Grohl felhív a színpadra. Most két szerencsés személy is volt: egyrészt egy kerekesszékes srác, akit a tömeg emelt a magasba végig, másrészt egy lány az első sorból, aki buborékokat fújt a színpad irányába. A srác a záró Everlong végén roncsolhatta és földhöz vághatta a frontember gitárját, a lány pedig Hawkins mögött fújhatta a buborékokat percekig. A meghajláskor a vokalisták nem, de a két rajongó együtt búcsúzott a tömegtől. Főhősünk ugyan tud hatásvadász lenni, akár ez az akció is tekinthető annak, de egy első sorokból rögzített videón jól látszik, hogy a színpadról távozva, a sráchoz ment és vele beszélgetett még akkor is, amikor zenésztársai már az öltözőben lehettek.

Szép és különleges volt, Foo Fighters. Mármint nekünk. Mert ami nekünk különleges, az számukra természetes. Aki alaposan megfigyeli a zenekar élő fellépéseit, jól láthatja, hogy a Sziget egy rutinmunka volt, semmi olyan nem történt, ami ne történt volna már meg velük. A dolog innentől kezdve rajtunk múlik: tudunk-e örülni annak, amit kaptunk és elhisszük, hogy tényleg jól érezték magukat ők is vagy károgunk azon, hogy letolták ugyanazt a koncertet sokadik alkalommal. Én azokkal vagyok, akik hisznek.

Ez egy tökéletes zárása lehet a világ bármelyik nagy fesztiváljának. Lehet, hogy a KISS látványosabb rock cirkuszt csinál és lángol a színpad. Lehet, hogy a Nine Inch Nails koncertjein epilepsziás rohamig tolják a fényeket. A Metallica meg olyan feldolgozásokat készít, ami csak az adott koncerten hangzik el, az adott közönség számára relevánsan. Viszont az oly sokszor említett emberiesség, barátságosság és közvetlenség sehol máshol nem jön át ennyire. Ez nem hideg profizmus, csak simán profizmus egy óriási adag jófejséggel megfűszerezve. És ezt nem naivitás elhinni.

Dallista:

1. All My Life
2. Learn to Fly
3. The Pretender
4. The Sky Is a Neighborhood
5. Times Like These
6. Rope
7. Taylor dobszóló
8. Sunday Rain
9. My Hero
10. These Days
11. Walk
12. zenekari bemutatkozások: Chris gitárszóló / Nate: Another One Bites the Dust (Queen feldolgozás) / Rami: szintetizátor szóló / Pat: Ziggy Stardust (David Bowie feldolgozás)
13. Under Pressure (Queen & David Bowie feldolgozás)
14. Wheels
15. Run
16. Monkey Wrench
17. Hey, Johnny Park!
18. Big Me
19. Best of You
20. Dirty Water
21. This Is a Call
22. Everlong

Johnny Marr:

Stella Donnelly:

Twenty One Pilots:

IDLES:

Foo Fighters: