Filmrecorder. Az Igazából szerelem vagy a Sztárom a párom a jobb?

Richard Curtis a romantikus komédiák dörzsölt vén rókája, ő írta a műfaj pár ma is mérceként emlegetett nagy klasszikusát. Titka, hogy a cukros szerelem mellé mindig becsempész egy adagot az élet vicces és szívfacsaró keserűségéből is. Két hét múlva érkezik a mozikba legújabb munkája, a Yesterday, amit ő írt és Danny Boyle (Trainspotting, Gettómilliomos) rendezett, és egy olyan világról szól, ahol elfelejtették a Beatlest. Addig is, nézzük meg, hogy melyek voltak Curtis eddigi legjobb filmjei! A szerintünk legsikerültebbtől haladunk a leggyengébbig (az az érdekes, hogy nála még a leggyengébb is állati jó.)

#1 - A nagy balek (The Tall Guy, 1989)

Richard Curtis első filmje, ami egyben a legjobb filmje is. Önéletrajzi ihletésű remekmű egy küszködő színészről (a 36 éves Jeff Goldblum csúcsformában), aki beleszeret egy végtelenül jófej ápolónőbe (a 29 éves Emma Thompson, aki mindig csúcsformában van), de ezt a kapcsolatot olyan nyersességgel és bizarr humorral ábrázolják, ami aztán többször nem tért vissza a Curtis-életműben.

Kiszámíthatatlan, már-már punk energia munkál ebben a filmben, semmi nincs a néző szájába rágva, felnőttként kezeli a főhőseit és a közönségét is. Ja, és hihetetlenül vicces.

#2 - Négy esküvő és egy temetés (Four Weddings and a Funeral, 1994)

Nem lehet túlbecsülni a Négy esküvő és egy temetés jelentőségét. Ez a pár millió dollárból készült kis korhatáros brit film a költségvetése hatvanszorosát hozta vissza a világ mozipénztáraiban, egy csapásra sztárt csinált Hugh Grantből, begyűjtött két fontos Oscar-jelölést (legjobb film és legjobb forgatókönyv), beindította a brit filmgyártás újabb virágzó korszakát, megteremtette az igényt egy újfajta angol filmre, és olyan világverő alkotások előtt nyitotta meg az utat, mint a Trainspotting, az Alul semmi és a Bean.

Valamit nagyon elkapott a zeitgeistból ez a film, még a végefőcím dala (Wet Wet Wet: Love Is All Around) is úgy bemászott az emberek fülébe, hogy 15 héten át nem lehetett kirobbantani a slágerlista éléről. Mostani szemmel nézve fura, hogy mennyire nem kap saját személyiséget a főhősnő, hanem kizárólag a férfi vágyának tárgyaként jelenik meg, és hogy a központi románcnál mennyivel erősebbek a főhős baráti viszonyait bemutató részek.

#3 - Sztárom a párom (Notting Hill, 1999)

Öt évvel később Curtisnek sikerült kiküszöbölnie a fentebb említett főhősnő-problémát: a Julia Roberts által játszott filmcsillag már egy sokkal összetettebb figura, mint Andie MacDowell Carrie-je, és külön erénye a filmnek, hogy egész hitelesen mutatja be a hollywoodi sztárcsináló gépezet kíméletlenségét. De ami miatt több tucatszor újranézős kedvencé válhatott a Sztárom a párom, az a Julia Roberts és Hugh Grant között lévő természetes kémia, az a könnyed játékosság, amivel dobálják egymás felé Curtis remekül megírt sorait.

A brit színésznek amúgy épp a legjobbkor jött ez a bombasiker. A Négy esküvő… utáni hollywoodi belépője nem sikerült a legfényesebbre, amikor az első amerikai filmje (Kilenc hónap) bemutatója előtt két héttel egy prostituálttal a kocsijában kapcsolták le a rendőrök, és a következő években sem tűnt úgy, hogy megtalálta volna a helyét az álomgyárban.

#4 - Időről időre (About Time, 2013)

A Rockhajó kudarca szíven üthette Curtist, interjúkban azon kezdett el merengeni, hogy mi értelme három éven át éjjel-nappal gályázni egy filmért, ha aztán a végeredmény nem is olyan jó, és az Időről időre bemutatója környékén már azt nyilatkozta, hogy rendezőként ez lesz az utolsó filmje.

Kár lenne érte, mert ez az időutazással fűszerezett melankolikus romkom egyszere épít a curtisi hagyományokra (a Domhnall Gleeson által játszott teszetosza főhős annyira emlékeztet Hugh Grant figuráira, hogy több kritikában is felvetették, hogy az idősebb színész szolgáltathatta a hangját), és nyit új irányokba. A rendező talán legérzelmesebb filmje, egyszerű üzenetével – találjuk meg a szépséget a hétköznapi történésekben, és ne vágyjunk mindig a különlegesre – szíven találja a nézőt.

#5 - Igazából szerelem (Love Actually, 2003)

Első rendezésénél Curtis azt a célt tűzte ki magának, hogy egy olyan sok szálon futó romantikus komédiát csinál, amelybe mindegyik szerelmi történetnek csak a legjobb részeit rakja bele. Ez maradéktalanul nem valósult meg, mert az ilyen epizodikus filmeknek kivédhetetlen sajátossága, hogy egyes szálak gyengébbnek fognak tűnni, mint mások.

Persze nem várhatjuk el, hogy minden olyan szenzációsan vicces legyen, mint a kiöregedett rocksztár (Bill Nighy) ámokfutása, vagy olyan megrázó, mint Emma Thompsonék házastársi drámája, de vígan meglettünk volna például Colin Firth portugál kalandja nélkül, valamint a fogyatékkal élő testvéréről gondoskodó magányos nő (Laura Linney) sztorija sem ebbe a filmbe való. Az alapján pedig tényleg két részre lehet osztani az emberiséget, hogy beveszi-e a gyomra, hogy a legjobb barátja feleségének táblákkal szerelmet valló fickó (Andrew Lincoln) tettét a film bájosan romantikus gesztusnak állítja be, és nem visszataszító húzásnak.

Egy időben divat lett hosszú publicisztikákban fejtegetni, hogy ha jobban belegondolunk, az Igazából szerelem nemcsak hogy rossz film, hanem egyenesen káros (például itt van erről egy kifejezetten meggyőző írás), de aztán a világ népessége úgy döntött, hogy nem szeretne jobban belegondolni, inkább csak végigröhögi a filmet minden karácsonykor.

#6 - Rockhajó (The Boat That Rocked, 2009)

Biztos lefagyott a producerek arcáról a mosoly, amikor Curtis bejelentette, hogy második rendezésével a hatvanas évek brit kalózrádiózásának akar emléket állítani (ahelyett, hogy mondjuk megcsinálná az Igazából szerelem 2-t), de addigi nyerőszériája miatt ki mert volna nemet mondani neki.

Elképesztő szereplőgárda állt össze (Philip Seymour Hoffman, Bill Nighy, Kenneth Branagh, Rhys Ifans, Nick Frost, Emma Thompson, és akkor még a felét sem soroltam fel), és az 50 millió dolláros költségvetésből gyönyörűen lett megidézve a kor, de a két és negyedórán át hömpölygő sztori valahogy nem kapta el a nézőket: ha már beültél rá, fájdalommentesen lecsúszott, de annyira nem volt emlékezetes, hogy ajánlgasd az ismerőseidnek.

Nem csoda hát, hogy csúnyán alulteljesített a brit mozikban, ami után bepánikolt az amerikai forgalmazó, kivágott húsz percet a filmből, és adott neki egy új címet (Pirate Radio). Akik látták ezt a verziót, állítják, hogy a kurtításokkal kiveszett minden finomság belőle, a figurák egydimenziósokká váltak, és így még érdektelenebb volt nézni, mi történik velük. Megbukott Amerikában is.

szöveg: Varga Ferenc