Fotókiállítása van a Műcsarnokban, retrospektív vetítései voltak a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, nemrég jelent meg az önéletrajzi könyve. David Lynch sokadik reneszánszát éli. Mindenki hallott már róla, hogy ő a szürrealista filmek pápája, de mit tegyen, aki nem azon a rejtélyen nőtt fel, hogy ki ölte meg Laura Palmert, aki nem tudja, hogy a radiátorban egy kedves, habcsókarcú hölgy lakik és akit sosem kerülgetett a szívroham egy hollywoodi kukák mögött rejtőző, szutykos rém láttán? Felzárkózni sosem késő. A Recorder magazin 71. számában megjelent összeállítás bővített változata.
A kalauzban nem térünk ki David Lynch valamennyi rendezésére és a Kék bársonyra utaló vérző fülekkel jelöltük, hogy tízes skálán mennyire bizarr élményre számítsunk.
1. Kék bársony (Blue, Velvet, 1986)
Az életmű megismerését Lynch első igazi közönségsikerével érdemes kezdeni. Ebben az éjfekete film noirban minden stílusjegye teljesen kiforrottan van ott, két kedvenc színésze látható a főszerepekben, és a történet egy teljesen érthető, kerek egészet alkot. Misztikus, szexi és hátborzongató, de a tökéletesen adagolt brutalitás sohasem csap át elviselhetetlenbe. Számtalan film próbálta azóta megragadni a kertvárosi Amerika gondosan lenyírt pázsitja alatt rothadó sötétséget, de Lynchnél hidegrázósabban senkinek sem sikerült.
Ikonikus pillanat: Kyle MacLachlan a ruhásszekrényből kukkolja Isabella Rossellinit, majd beront a pszichopata Dennis Hopper.
2. Twin Peaks – első évad (1990)
Minden generációnak megvan a sorozata, amitől a szülei tiltották, de ők titokban mégis rákattannak. Akinek a kilencvenes évek elején a Twin Peaks jelentette ezt, az biztos úgy nőtt fel, hogy nyitottabb az átlagnál a világ furcsaságaira. Közép-Amerika, sőt, a szocializmusból éppen csak felocsúdó Magyarország tévéképernyői ugyanis addig biztos, hogy főműsoridőben nem sugároztak ennél bizarrabb dolgot.
Pedig az alaphelyzet egyszerű toposz; megöltek egy fiatal lányt és az isten háta mögötti kisváros habókos lakói közül mindenki gyanús. A külön mitológiát alkotó természetfölötti szál beemelésével azonban Lynch olyan szinten felforgatta a műfajt, hogy azóta sem győzik megunni a másolását. Mai szemmel nem tűnik annyira sokkolónak Laura Palmer rejtélye, viszont az imádnivaló karakterek szappanoperás intrikáit és a kedvesen kattant humort lehetetlen megunni.
Ikonikus pillanat: Cooper ügynök álmában táncoló törpével és üzenni próbáló Laura Palmerrel találkozik a Fekete Barlangban.
3. Mulholland Drive (2001)
A legtöbb Lynch-rajongó valószínűleg azt mondaná, hogy a Mulholland Drive a mester legjobban sikerült filmje és a filmes szaklapok is rendre a huszonegyedik század megkerülhetetlen mesterművei között hivatkoznak rá, pedig ember legyen a talpán, aki össze tudja foglalni, hogy miről is szól. Lynch fárasztóbb agybarúgásaival ellentétben itt nem feltétlenül zavarja a nézőt a megfejthetetlenség, mert úgy érzi, egy álomszerű, buja és veszélyes labirintusba csöppent, amelyből olyan nagyon nem is sietne kijutni. Itt fedezte fel Lynch Naomi Wattsot és Justin Theroux-t, de rajtuk kívül a filmtörténelem egyik legijesztőbb paralényét is a Mulholland Drive-nak köszönhetjük.
Ikonikus pillanat: Naomi Watts és Laura Harring leszbikus szexjelenete nem csak, hogy káprázatosan érzéki, de egy villanásnyi váltással átértelmezi, hogy ki is ez a két nő valójában.
4. Veszett a világ (Wild at Heart, 1991)
Ahogy az alaprejtély megoldása után a Twin Peaks második évada mélyrepülésbe kezdett, Lynch teljesen elveszítette az érdeklődését és inkább úgy döntött, hogy megrendezi az Óz, a nagy varázsló keménydrogos, 18+-os változatát. Willem Dafoe behozza Dennis Hopper teljesítményét az ultrapara Lynch-pszichopaták között, de Laura Dern édesanyját, Diane Laddet sem kell félteni minden idők egyik legsátánibb anyaszerepében. Mégis, a Veszett a világ alapvetően egy optimista szerelmi történet, talán a leginkább pozitív végkicsengéssel az életműben.
Ikonikus pillanat: A kígyóbőrzekés, Elvis-imádó Nicolas Cage rázendít a Love Me Tenderre a dugóban vesztegelő autók között, nesze neked La La Land, Lynch már 25 évvel korábban megcsinálta!
5. Lost Highway - Útvesztőben (1997)
Látszólag Lynch egyik legkommerszebb filmje, hiszen van benne bűnügyi rejtély, maffiózó-szál, szex és erőszak, csak közben a főhősök úgy cserélgetik benne a személyiségüket, mint más az alsóneműjét. Sok motívum visszaköszön az életmű korábbi darabjaiból, de a teljes tébolyba vezető út keményebb, fülledtebb, hangosabb és őrültebb, mint valaha. Nem csoda, hogy 1997-ben nem igazán harapott rá a nagyközönség és csak utólag nyerte el méltó kultstátuszát.
Ikonikus pillanat: A pár jelenettel korábban csúfos véget ért Patricia Arquette szőke végzet asszonyaként születik újjá, és ahogy belibben a This Magic Moment taktusaira, egy komplett autószerelőműhely élvez a gatyájába.
6. Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! (Twin Peaks: Fire Walk With Me, 1992)
Amikor egy tévésorozatot mozifilm formájában folytatnak, általában teljes mértékben a rajongók igényeit próbálják kiszolgálni, minél több nosztalgiával. Lynchnek persze esze ágában sem volt ebbe az irányba menni, sőt, a Tűz, jöjj velem! első felében egy darab ismerős szereplő vagy helyszín sem tűnik fel a sorozatból. Mégis, még mindig ez a film élvezetesebb része, Laura Palmer utolsó napjai ugyanis olyan zavarba ejtő brutalitással kerültek feldolgozásra, nélkülözve a sorozat humorát és báját, hogy sokan azt érezték, hogy ettől az élménytől legszívesebben megkímélték volna magukat.
Ikonikus pillanat: Besétál az FBI-irodába David Bowie, anélkül, hogy a biztonsági kamerák érzékelnék. Figurájáról utóbb kiderült, hogy kulcs-jelentőségű, de a 2017-es folytatásban sajnos már nem tudott visszatérni.
7. Straight Story – Az igaz történet (1999)
Lynch imádja az olyan gonosz vicceket, hogy az elviselhetetlenségig elnyújt egy jelenetet, mint a Twin Peaksben, amikor vagy nyolc percig nézzük, hogy valaki a padlót takarítja, vagy, hogy egy hórihorgas, százéves bácsika próbál kinyögni két értelmes mondatot. A Straight Story pontosan egy ilyen gonosz vicc, csak egy egész filmen keresztül.
A „bácsi megy a fűnyírójával Amerikán keresztül és semmi más nem történik” poént mégis sokan annyira bekajálták, hogy Richard Farswortht még Oscarra is jelölték érte. Ez persze rendben lenne, ha nem ő lenne az utóbbi 28 évből (korábban Diane Laddet jelölték még a Veszett a világért és John Hurtot Az elefántemberért) az egyetlen Lynch-színész, akit ilyen elismerésig juttattak.
Ikonikus pillanat: Ööö… talán, az, hogy a bácsi megy a fűnyírójával.
8. Twin Peaks – harmadik évad (2017)
Amikor egy évtizednyi visszavonulás után Lynch hajlandó volt visszatérni a kamera mögé, ráadásul legnagyobb sikerét újjáélesztve, a legjobb, amit a Showtime tehetett, hogy teljesen szabad kezet adott neki. A végeredmény pedig egy kompromisszumokat nem ismerő, televíziózás-történelmet író, grandiózus karrier-összegzés lett, ami ajándék volt az életmű és a Twin Peaks-legendárium ismerőinek, de szükségszerűen lehetetlenné tette az újonnan csatlakozást. Bár jó pár, negyedszázada megoldatlan szálat elvarrt, de legalább ugyanennyi újat fel is vetett, így teljesen indokolt a rajongói igény a további folytatásra.
Ikonikus pillanat: A nyolcadik rész egy az egyben; atombombástól, szurtosképű csavargóstól, Nine Inch Nailsestől és szájbamászós sivatagi bogárlényestől egy szürrealista mestermű, amire senki és semmi nem készítheti fel a gyanútlan tévénézőt.
9. Radírfej (Eraserhead, 1977)
Lynch első filmjét látni kell, hogy elhiggye az ember, de a későbbi pályafutását illetően viszont egy biztos: nem árult zsákbamacskát. Ultranyomasztó, hipnotikus képsorai alapján azonnal egyértelmű, hogy Kafka és Dalí mozgóképes örökösével állunk szemben. Éppen ezért érthetetlen, hogy a Radírfej meglepetéssikere után miért ajánlott fel neki bárki Star Wars-filmet, a Dűnét vagy éppen egy olyan konvencionális történetet, mint Az elefántemberé.
Ikonikus pillanat: Minden szülő ismeri azt az érzést, amikor a beteg gyermek egész éjjel nyíg, ám ezt a legtöbb esetben a kisbaba cukisága ellensúlyozza. Nem úgy a Radírfejben, ahol a megállás nélkül nyöszörgő bébi egy himlős, halfejű dinoszaurusz-fiókára emlékeztet.
10. INLAND EMPIRE (2006)
Ha végül ez marad Lynch utolsó mozifilmje, akkor Tarr Béla-szinten stílusos lezárásról beszélhetünk, hiszen A torinói lóhoz hasonlóan az INLAND EMPIRE is olyan végletesen kimaxolja a rendező stílusjegyeit, hogy azután már nemigen lehet hova továbbmenni. Szerencsére Lynch esetében a Twin Peaks folytatása kirángatta az önkéntes visszavonulásból és az méltóbb karrier-összegzés is lett, míg az INLAND EMPIRE zseniális pillanatai ellenére is sokszor elviselhetetlen. Egyrészt a Lost Highway-jel megkezdett, és a Mulholland Drive-val tökélyre vitt hollywoodi napfényes rémálom-vonal logikus folytatása, másrészt viszont egy lengyel nyelvű betétekkel és nyuszifejes szappanoperával fűszerezett, háromórás katyvasz.
Ikonikus pillanat: A film rendhagyó promóciója keretében Lynch kiült egy fejőstehénnel a Hollywood Boulevardra, hogy Laura Dern Oscar-jelöléséért kampányoljon. Noha megérdemelte volna, végül nem jelölték, mégis, pár éven belül óriási karrier-reneszánsza kezdődött.
szerző: Onozó Róbert
véres fülek: Varga Éva
