„Harminc év után is van mit számonkérni magunktól” – Vincze Lilla-interjú

Vincze Lilla nevét a 80-as évek második felének egyik legnépszerűbb magyar újhullámos zenekara, a Napoleon Boulevard énekesnőjeként ismerhettük meg, többek között olyan slágerek révén, mint a Júlia nem akar a Földön járni. A zenekar fennállásának eseménydús hat évét több évtizedes szólókarrier, színházi szerepek, énekiskola-alapítás, és még sok más egyéb követte. December 9-én, vasárnap este 22:00-kor a Petőfi Rádióban, 10-én, hétfőn 22:40-kor az M2 Petőfi TV-n, az Akusztik-koncerten láthatjuk-hallhatjuk, jövőre pedig A Dal 2019 zsűrijét fogja erősíteni, ezért alaposan kifaggattuk a pályafutásáról. Vincze elmesélte, összefér-e az avantgárd és Édith Piaf a magyar poppal, milyen volt megélni a rendszerváltást a zenekarral, hogyan szerzett kísérőzenét egy fantasy regényhez, és miért gyűlt meg a baja Céline Dion szövegírójával.

Zenei indíttatású családból származol? Mennyire voltak zeneszeretők a szüleid?

Bohém család voltunk, de úgy, hogy apukám a Balatonújhelyi Állami Gazdaság gépészfőmérnökeként dolgozott, miközben gyönyörűen rajzolt, festett, élt benne a művészetek és zene iránti elkötelezettség. Anyukám valamikor divattervező és énekesnő akart lenni, a Csárdáskirálynőben még főszerepet is énekelt. Így nőttünk fel, kicsit bohém, művészi ambíciókkal: állandóan énekeltünk, táncoltunk, szerettük a népzenét, apukám hozott haza citerát, SANYO-magnót, régi népi hangszereket. Ezek nagy dolgoknak számítottak.

Tőlük örököltem tehát ezt a fajta kettős személyiséget, adottságot. Nem is tudtam először eldönteni, merrefelé induljak, a zene, tánc, színház, musical felé; kétszer is felvételiztem a Balettintézetbe, de nem sikerült, teljesen jogosan, mint utólag többször bebizonyosodott. Siófokon jártam a helyi zeneiskolába, színházkörbe, plusz olyan irodalomtanárom volt, mint a Holt költők társaságában – a most Pécsen oktató Bertalan János kreatívan, kísérleti tanterv szerint tanított, nem véletlen, hogy kialakult bennem a versek szeretete.

Aztán persze jött a rockzene, a tiltakozás is. Sokáig úgy volt, hogy érettségi után esetleg klasszikus ének szakra megyek, de sokkal jobban izgatott már akkor is a különböző zenei stílusok vegyítésével való kísérletezés. Volt pár alternatív zenekarom, például a Víz, ahol Kemény István volt az első írónk. Szerettem az alternatív, avantgárd őrületeket, Nina Hagent vagy Klaus Nomit, akik az operát, a klasszikust ötvözik a modernnel.

Nem sokkal később kaptam meg aztán a Solaris Marsbéli krónikák című lemezét. Innen felborult az életem. KEK, Kertészeti Egyetem Klubja. Csodálatos Solaris-koncert. Óriási ihletet kaptam tőlük, akkor dőlt el, hogy mégiscsak a pop-rock kultúrát választom.

Tulajdonképpen elmentél egy koncertjükre, megszólítottad őket, és így kezdődött a Napoleon Boulevard?

Így van. Mondtam nekik, milyen fantasztikus a zenekar, én pedig kezdő énekesnő vagyok, és boldog lennék, ha írnának nekem dalokat. Nagyon kedvesek voltak, nem is zárkóztak el, csak nem volt próbatermük. Nosza, én szervezésben már akkor sem voltam gyenge, segítettem nekik abban, hogy legyen egy új próbatermük. Ott még többet beszélgettünk, elkezdtünk rögtönözni, zenélni, és rájöttek, nem csak egy rajongóról van szó, hanem komoly célokkal érkeztem. Így született a Kérlek, ne félj, a Szállj velem – játékos rögtönzésekből. Elkezdtem énekelni, [Erdész] Robi [a Napoleon Boulevard billentyűse-szövegírója – a szerk.] rájátszott, jött az ihlet. Ezekből a kísérletekből összeállt egy demó, amit körbeküldtük kazettán.

Akkor már megvolt, hogy ez egy új zenekar lesz?

Az még nem. Szó sem volt róla, hogy én majd felborítom a zenekarukat, mindenki mondta, a Solaris megy tovább rendesen, és majd meglátjuk, mit lehet ezekkel a dalokkal kezdeni. Kis lépésekben haladtunk. Elhatároztuk, először úgy játszunk majd klubokban, hogy a Solaris a főzenekar, aztán átöltöznek, és színre lép… hát, akkor még nevünk sem volt, ideiglenes nevek alatt léptünk fel. Fél évig, vagy majdnem egy évig így koncerteztünk. A műsor összeállt, aztán véletlenül összeraktuk a nevet két külön szóból – mivel imádom a sanzonokat, és volt is franciás beütése egyes daloknak –, és jelentkeztünk az Interpop fesztiválra a Kérlek, ne féljjel.

Rögtön gond is támadt ezzel a zenekarnévvel, nem?

A dallal is volt probléma, meg a névvel is. [A Napoleon Boulevard honlapjáról: „Az Egyetlen Létező Királyi Televízió teljhatalmú könnyűzenei osztályvezetője ultimátumot küld a zenekarnak: vagy megváltoztatja a nevét, vagy nem indulhat a fesztiválon.” – a szerk.]

Viszont… tudom, ezt nem nagyon szokták megemlíteni, de hozzátartozik az igazsághoz: valakinek el kellett indítania minket. A Hungarotonban volt négy szerkesztőség, ott álltunk ezzel a dallal, nulla háttérrel, én egyet tudtam, hogy érdemes olyasvalakihez fordulni, aki professzionális. Úgy döntöttünk: menjünk Erdős Péterhez [a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és a Hungaroton popmenedzsere, a Kádár-korszak egyik legfontosabb alakja a popzenében – a szerk.].

Érdekes helyzet volt: ismeretlenül, egyedül beállítottam a kazettával, bárhogy elutasíthattak volna. Erdős teljesen korrekt volt, intelligensen felmérte a helyzetet, meglátta a fantáziát a dalban, a zenekarban. Azt mondta, ez nagyon jó, friss anyag, van benne eredetiség, de a szöveget át kell írni, mert ebből probléma lesz. Igaza is lett: a dalt hónapokig betiltatta a Hazafias Népfront. [Azt kifogásolták, hogy a refrén alapján vajon tényleg szeretné-e a zenekar, hogy „eljöjjenek a repülők”, és bombázás legyen – a szerk.]

Emlékszem, másodszor úgy mentem vissza hozzá, hogy ez a dal ettől jó, nem lehet átírni, így kell maradnia. Látta rajtunk az elszántságot, és azt mondta, jó, legyen, vállalja a felelősséget, hogy kaphat ezért a fejére, de akkor mi is vállaljuk a következményeket. Vállaltuk. Miután megnyertük a fesztivált – a fődíjat és a közönségdíjat is –, belátta, hogy a Neoton mellett nem tud minket kiemelten menedzselni, és elmehettünk máshoz. Neki köszönhetően indultunk el.

Utána belendült a zenekar: exkluzív szerződés, neoromantikus korszak, rengeteg koncert, csoda, hogy megélhettem. Az Országos Rendező Iroda elképesztő turnékat szervezett – profi menedzsmenttel, az utaztatástól kezdve a saját technikáig, a korrekt fizetésig; csak azzal kellett foglalkoznunk, hogy új dalok szülessenek, és zenéljünk. A rendszeren belül voltak olyan dolgok, amiket visszasírunk.

Ez nagyon boldog korszak volt, nem beszélve arról, hogy kijutottunk Angliába, vagy 1989 tavaszán a francia Midem-fesztiválra. Franciaország egyébként is nagyon közel állt hozzám a sanzonok miatt. Gondolj bele, micsoda dolog a franciáknak elénekelni egy Édith Piaf-feldolgozást, a Milordot! Az ő dalai ott olyanok, mint a nemzeti himnusz. Féltünk is, mert picit belenyúltunk a dal szerkezetébe is, de szeretettel fogadták. Megtiszteltetés volt. Nagyon jól jöttünk ki ebből, és terveztük, hogyan lehetne még inkább egyesíteni a keletet és nyugatot.

A Napoleon Boulevard eredeti felállása pont arra az időszakra, 1986 és 1991 közé tehető, amikor véget ért egy korszak, lebontották a vasfüggönyt, leomlott a berlini fal, jött a rendszerváltás. Ez az időszak hogyan csapódott le a zenekarban?

Ezért választottam ezt a műfajt. Ha nagyon szorgalmas vagyok, talán lehetett volna belőlem nemzetközi operaénekesnő is, de én újítani, élni akartam, részt venni a változásokban. A nagyszüleink átélték 1956-ot, rengeteget hallottunk róla, és tudtuk, megint egy hasonló időszak következik. Ott volt a levegőben, mindnyájan éreztük. Ünnepi pillanat volt, a megújulás ünnepe, amikor kinyílnak a kapuk, közelebb kerülünk Európához, részesei lehetünk ennek, teszünk is valamit. Nem a pártpolitikában, hanem a dalokban. Ezért jó zenésznek lenni: mindent bele lehet tenni a dalokba. Akkor be is zúzták még egyszer a lemezeinket.

Mi volt az oka?

Az Európa visszavár. Részben ezért is született, már akkor érezni lehetett a levegőben a forradalmi hangulatot. Be lettünk tiltva, bezúzták a lemezeinket, kazettáinkat.

A Mennyből az angyal még direktebben közéleti, politikus lemez lett, mint a korábbiak.

Igen, akkor már többet megengedhettünk magunknak, rájöttek fent, hogy meg kell nyitni a szelepeket. Persze, ha túl sokat csinálsz, akkor figyelmeztetnek. Nekünk szerencsénk volt, nem értek durva retorziók. Nem volt azért olyan durva a Napoleon Boulevard zenéje, főleg, ha valaki csak az ismert dalokat hallotta, a koncertezők látták a komolyabb oldalunkat is. Ha valami bánt egy picit, az az, hogy a média mindig a könnyedebb dalainkat vállalta be, holott sok különleges, nyomasztóbb dalunk is volt, mint például a Pontosan, terv szerint, vagy az Álmunkra vigyáz Tímár Péter filmjéből, a Moziklipből. Vagy a No More Walls, az Uram, segíts angolra átírt változata, amit a Yamaha Music Festivalra adtunk be, csak pont lecsúsztunk róla, mert megszűnt. De az angol nyelvű dalhoz készült egy klip, amiben szerepelt például Nagy Feró alakításában Ceaușescu is. Betettek minket a slágeres zenék fakkjába, szerettük volna, ha a nagyon magas szintű pop-rock kultúra is elfogad minket.

Érdekes, hogy a zenekar mégis akkor szűnt meg, amikor kinyílt a világ, és elindulhatott volna egy újabb korszak. Miért?

Nyilván akkor lenne teljes a kép, ha minden tag nyilatkozna. De ez alatt az öt-hat év alatt sok mindenen mentünk együtt keresztül. Nagy sikereket értünk el, másfél millió példányban eladott lemezekkel, több száz koncerttel. Ebben felőrlődik az ember. Odaadó típus vagyok, komolyan vettem a rajongói leveleket is, emlékszem, a turné alatti helyszínek szállodáiban válaszoltunk, akinek csak tudtunk.

Elfáradt a zenekar?

Picit. A zenekar óriási sikere miatt a Solaris is újra szárnyakat kapott, előttük is kinyíltak a kapuk, aminek én nagyon örültem – soha nem volt szó arról, hogy szűnjön meg a Solaris a Napoleon Boulevard-ral egyidőben, sőt, megbeszéltük, lesz Solaris-lemez, koncertek, én is adtam ki szólólemezeket. Zeneileg is kezdtem kicsit másképp gondolkozni, szerettem volna olyan zenét szerezni, mint most az Anna and the Barbies, a Magashegyi Underground. Az őrült kis zenei világom régen sem tetszett annyira a zenekari tagoknak, érlelődött a dolog. Ez tette fel az i-re a pontot, és békében ugyan, de háromfelé szakadt a zenekar. Nehéz volt, és lehet, hogy kellett volna mellénk akkor egy erős ember, sok függött volna egy menedzsertől – elvégre én is benne voltam a sűrűjében, egy szem nőként, nyilván adódott sok konfliktus –, aki leültet minket, és azt mondja: „gyerekek, most pihenjetek, rengeteget dolgoztatok, elfáradtatok, hagyjatok ki egy évet, mindenki hódoljon a kedvteléseinek, a saját projektjeinek, és aztán folytatjuk”. Antagonisztikus ellentétek nem voltak, csak pihenni kellett volna.

A Napoleon Boulevard-ban két különböző világ találkozott. Te hoztad a klasszikus operát, sanzont, a Solaris felől érkezett a progresszív, helyenként hard rock, a kettő újhullámos stílusban egyesült. A te teátrális, párizsi kabarészínházas énekstílusod hogyan épült be ebben a zenei egyvelegbe?

Érdekes viták alakultak ki emiatt, sokan ugyanis nem tudtak minket hová helyezni. Nekem tetszett, hogy a sanzonok világát, a klasszikust el tudom rejteni egy ilyen szokatlan műfaji crossoverbe, mint Hagen, Nomi, az Emerson, Lake and Palmer, az Eurythmics zenéje, ami Magyarországon egyáltalán nem volt divat. Kaptam is olyan kritikákat, hogy az énektanárnők tépik a hajukat, és ebben a műfajban nem lehet úgy énekelni, mint az operaénekesek, én pedig ráadásul néha nem is operásan, hanem sanzonosan énekelek. Ma már ebből nincs probléma, ott a Nightwish esete. Plusz, ne feledjük, a nyolcvanas években megjöttek a szintetizátorok, nagy varázslat volt a Moog, naná, hogy használtuk. Ez a sok keveredés érdekes ütközéseket eredményezett, amennyire előnye volt a zenekarnak, annyian nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a zenénk vokális, változatosak a dalok, sok a kísérleti játék, ott a Solaris, de ott vagyok én is, a saját mániáimmal, így született például a Nina Hagenes Te nekem nem hiszel én neked. De az idő megszépít: ami akkor nem tetszett azoknak az embereknek, a zenekar előnyére vált.

Nagyon sokan kérdezték, miért nem állunk össze újra, miért nem zenélünk. Cziglán István [a NB gitárosa – szerk.] nagyon beteg volt, mondta, hogy ő nem tudja vállalni. Sokáig úgy volt, nem is áll össze többé a Boulevard. Mindenki csinálta a saját dolgait, én a szólókarrieremet építettem, elkezdtem tanítani, művészeti szalonokat vezetni. Aztán lett egy szponzorunk, és meggyőztem a fiúkat: vagy most, vagy később már nem biztos, hogy alkalmasak leszünk rá. A Syma Csarnoki jubiláló koncertünkön a nagy havazás ellenére is húsz év után sikerült emlékezetessé tenni a rajongóinknak ezt a megemlékezést. Sokat dolgoztunk a Best Of-unkon, a Világfalu című lemezen – ami talán a legnagyobb technikai kihívás volt számomra a torkos, kemény énekléssel –, és én kértem meg a fiúkat: ha már ennyi munkát beleöltünk, hadd vigyem tovább a Napoleon-dalokat, részben új felállásban. Pár évig a nevet is vittük tovább, de pont most történt egy váltás, lecserélődött a kísérőzenekar, és egyszer és mindenkorra megváltam a Napoleon Boulevard névtől – Vincze Lilla és barátai néven folytatjuk tovább.

Még a köztes időszakból szeretnék egy-két érdekes koncepciójú szólólemezre kitérni. A Két hold például a Wayne Chapman álnév alatt író Gáspár András fantasy regényéhez kötődik. Ez az ötlet honnan jött?

Ők kerestek meg, nyilván tudtak az irodalmi kötődéseimről. Mindig is fontos szerepet játszott az életemben a versmegzenésítés, volt verses-gitáros, polbeat korszakom, naiv szövegekkel. Térey János is szerzett nekem dalszövegeket a Mámor és a Két hold című lemezeken, ami nagyon megtisztelő. A Valhalla Kiadó látta azt is, hogy érdekel a spiritualizmus, a régi korok világa. Kicsit féltem a fantasytől, mert jobban belemerülve akadnak dolgok, amikkel óvatosan kell bánni, de elmondták a könyvötletet, és gyönyörűen kitalálták. Kész volt már a regény, megkaptam a szöveget, összeültünk Tabár Istvánnal, a lemez producerével és egyik szerzőjével, és megbeszéltük, miről kell szólnia a daloknak. Ez a lemez a könyvhöz kapcsolódik, azt egészíti ki, de a rajta szereplő dalok közül akad, amelyiknek van fantasy változata, meg groove-osabb is, például az Így lobban fel.

A Mély kék pedig A nagy kékség című Luc Besson-film alapján született.

Az az én kedvencem. Csodálatos film, beleszerettem. A víz, a Balaton, a tenger eleve az életem része, tudtam, hogy egyszer kell majd valamit kezdenem vele. Ott Peter Ogi jött szembe velem, és nagy ajándék volt a személye: igazi pop-rock történeti figura, sokáig Párizsban, Amerikában élt, rendkívül tehetséges ember. Ők vette kézbe ezt az anyagot Németh Alajossal, Kőhalmi Ildikóval, Jantyik Zsolttal a PG Csoportból.

A film csak hangulatában ihlette a dalokat, vagy szorosabban kötődnek hozzá?

Más, mint a Két hold. Nehéz menet volt, Peter megbetegedett közben. Én szerettem volna, ha többet használjuk a filmet, vagy a film saját zenéjét, de nem úgy alakult. Igazából túl elvont, szürreális is lett volna, ezért kerültek fel sanzonos, groove-os dalok is. A történetet végül nem képeztük le végig, csak a hangulatokat, a címadó dal az, ami kimondottan a filmhez kötődik.

A Titanic betétdala, a My Heart Will Go On magyar változatát is felénekelted egy válogatáslemezre. Hogyan lehetett engedélyt kapni egy alig néhány éves világslágerre?

A Milordnál is felmerül ez a kérdés, de a Míg dobban a szív volt nehezebb eset, mert friss dal feldolgozásáról volt szó. Én voltam az első, aki kinézte ezt a dalt, el is készült hamar, csak másfél-két évet kellett várni a jogokra, ezért nem jelent meg időben a lemez. Fontos tudni, hogy nem írhattunk akármit, a nyersfordítást kellett használni, muszáj hasonlítania az eredeti dalszöveghez, különben nem engedélyezik. Jantyik Zsolt írta a magyar szöveget, ami ezért lett egyszerűbb – imádom a filmet, a zenét is, de legyünk őszinték, ma a szöveg egyszerű, nem ért volna Oscar-díjat. Az Angyalnak, madárnak egy régebbi dal [az 1986-os Hijo De La Luna – szerk.] feldolgozása, arra azt írtunk, amit akartunk, a magyar szöveg köszönőviszonyban sincs a spanyol eredetivel. A Míg dobban a szív szövege nem olyan művészi, mint maga a dallam.

De ez a feldolgozás is saját ötlet volt?

Igen.

Jövőre pedig benne leszel A Dal 2019 zsűrijében.

Fontos koncepcióm, hogy soha senkit ne bántsak. Soha nem felejtem el, milyen érzés, amikor az ember úgy megy egy zsűri elé, hogy csak lehúzzák, és nem mondanak instrukciókat. Ott állsz, hogy legalább mondott volna tanácsot, hogy mire figyeljek jobban, prozódiára, másra. Rögtön ki kell először emelni a jót, kedvesen, szeretettel dicsérni, és finom instrukciókat adni. A jó dallamok, jó szövegek nagyon-nagyon fontosak, ahogy az is, hogy erő, kiállás legyen a produkcióban; színesíteni kell, minél több terepen kipróbálni magunkat, legyen az irodalmi előadás, színház, tánc, film, gyerekműsorok. A Dal showműsor része is erről szól: ott kiderül, ki milyen egyéniség, hogyan áll hozzá a világhoz. Szeretem a vagány, kísérletező zenészeket.

Végül nem érhet véget az interjú úgy, hogy ne beszéljünk a Júlia nem akar a Földön járni című dalról, a Napoleon legnépszerűbb szerzeményéről. Mit jelent ma neked a dalszöveg, és mennyit változott a hozzá fűződő viszonyod 1988-hoz képest?

A Júlia története is érdekes, mert az első lemezről maradt le: akkor született, amikor befejeztük az első album zenei anyagát a törökbálinti stúdióban, és volt még időnk. Nem mentünk még haza, mert korán reggel forgattuk a Farkashegyi reptéren a Szállj velem klipjét. Így megírtuk a Júliát – a zenét közösen, a szöveget Erdész Robi, a végén pedig én találtam ki az improvizációt a halandzsa némettel. Júlia a „rendszerváltós”, aki folyton keresi a helyét, és még mindig sokszor ott fent jobb neki. Valójában mindnyájan azt a pontot keressük, az élet külön szakaszaiban. Harminc év után is van mit számonkérni magunktól és a körülöttünk lévő világtól.

Vincze Lilla és barátai december 13-án, csütörtökön, a Benczúr Házban tartja karácsonyi akusztikus koncertjét, az énekesnő-dalszerző művészeti szalonjának keretein belül. Vincze Lilla Facebook-oldala.

Vincze Lilla Akusztik vasárnap este 22:00-kor a Petőfi Rádióban, hétfőn este 22:40-kor pedig az M2 Petőfi TV-n:

A DAL 2019 zsűritagjai, köztük Vincze Lilla: