Bellini: Before The Day Has Gone (Lemezkritika)

Ugyan az új Bellini-album dalai már 2012-ben rögzítésre kerültek, meglehetősen hosszú utómunka előzte meg a lemez megjelenését. 

Bellini: Before The Day Has Gone

Kiadó: Temporary Residence

Megjelenés: 2018. július

Stílus: drámai noise rock

Kulcsdal: Right Before

Az első hangból lehet tudni, hogy ez jó lemez lesz. Oké, nem kizárható, hogy lehet rossz zenét csinálni ezzel az éles, horzsoló gitárhangzással, amit nálunk legtöbben valószínűleg a Big Black és a Shellac lemezeiről ismernek – és igen, Steve Albini volt a producer, sőt, ő állította össze a lemezt  a stúdiófelvételekből –, de én nem ismerek erre példát. Egy negyed perc múlva pedig megszólal Giovanna Cacciola, a rockzene egyik legizgalmasabb, legeredetibb, méltatlanul alulértékelt énekesnője. A keserűségbe hajlóan fanyar, közben pedig sajátosan vonzó, helyenként pedig játékos a hangja, és kidolgozta azt az egyedi stílust is, amivel adottságát a legjobban ki tudja használni, a drámai énekbeszéd és az éneklés között. (Ha nagyon muszáj hasonlatot mondani, akkor néha közel kerül olyan megoldásokhoz, hangzásokhoz, amikkel PJ Harvey-nál találkozhatunk még.) Ő és a gitáros Agostino Tilotta – amúgy a férje – az 1987 óta működő Uzeda tagjai (mondhatni kultikus zenekar, abban az értelemben, hogy nem híresek, ám a Touch And Gónál jelentek meg a lemezeik, utoljára a csodás Stella 2006-ban); a Bellini ritmusszekciója pedig amerikai, Matthew Taylor basszusgitáros (The Romulans) és Alexis Fleisig dobos (Girls Against Boys).

A kilenc évvel az előző lemez után megjelent Before The Day Has Gone a korábbiakhoz hasonlóan hanyagolja a hagyományos dalszerkezeteket. A számok felépítését, fordulatait a dráma kibomlása határozza meg. Elsőre úgy tűnik, hogy ezt a drámát elsősorban az ének hordozza és határozza meg, de sokadszori hallgatásra éppen az az izgalmas, ahogyan a gitár és a ritmusszekció is egyenrangú partnerként vesz részt benne, különféle, akár komplementer árnyalatokkal gazdagítva az ének érzelmi ívét. A korábbi lemezek azonban meglehetősen kietlenek és kíméletlenek voltak (az első, 2002-es Snowing Sun ráadásul elég matekos is – a Don Caballero dobosa, Damon Che játszott akkor a Belliniben); a Before... viszont jóval emberibb, helyenként melegebb, érzelmesebb, átélhetőbb, szerethetőbb. Messziről a hangzás a Touch And Go hőskorát idézi, egy kicsit is közelebb lépve azonban egy olyan kortalan lemez ez, ami megmutatja, hogy bőven vannak még lehetőségek a noise rockban.

9/10

Rónai András