Trendetlen túltermelés – 1998 2. rész: Pop és rock

A kilencvenes évek elképesztő zenei burjánzása 1998-ra kissé megtorpant. Trendetlen egy év volt ez, de a zeneipar annyira dübörgött az évtized második felében, hogy a felszínen ebből mit sem lehetett észrevenni. A felszín alatt pedig azért született rengeteg jó lemez. A Recorder friss, 66. lapszámának fókusztémájával 1998-ra csévéltünk vissza. Évösszefoglalónk kronologikus idővonala után két részben vizsgáljuk 1998 popzenei trendjeit, lesz szó a hazai történésekről, listázzuk az év legjobb albumait, ciki és menő slágereit.

Húsz éve a popzene. A poptörténeti körforgás húszéves periodicitását követő megemlékezéseinkben hét éve 1991-re, hat éve 1992-re, öt éve 1993-ra, négy éve 1994-re, három éve 1995-re, két éve 1996-ra, tavaly pedig 1997-re csévéltünk vissza.

Mainstream pop

1997-ben – a nyolcvanas évek végi szárnyalás óta – először csökkent a cd-eladás az előző évihez képest, de ez csak egy kisebb bukkanó volt, hiszen 1998-ban ismét minden korábbinál többet adtak el a kis ezüstlemezekből. Azaz a zeneipar továbbra is dübörgött (főleg a cd-ken bezsebelt elképesztő extraprofit miatt), és még csak az sem gátolta a növekedést, hogy ebben az évben már határozottan nőtt az írható cd-k piaca is. A házi cd-kalózkodás tehát még elviselhető volt ekkor (pláne, mert későbbi tanulmányok részben bizonyították, hogy többnyire azok vásárolták az üres cd-ket, akik amúgy is nagy mennyiségben fogyasztottak zenét, azaz ugyanúgy megvették a kedvenceiket eredeti hanghordozón is), az viszont már nagyon is aggasztó jel volt az iparág számára, hogy 1998-ban ténylegesen is a közönség elé került addig csak tesztelt közellensége, az mp3-lejátszó. A Diamond Multimedia által szeptemberben bemutatott Rio PMP300 mp3-player gyártóját még a készülék októberi piacra dobása előtt beperelte a RIAA, azaz az amerikai hanglemezipari szövetség zenei kalózkodásra biztatás vádjával, ám veszített. A szervezet és minden más fontos szereplő pontosan érezte, hogy ez az eszköz (lényegében a Walkman/Discman digitális zenehordozó megfelelője) sikeres lesz a zenerajongók körében és így is történt, beindult az mp3-lejátszók piaca. A folyamat persze csak a következő években csúcsosodott a mp3-csereoldalak (Napster) problematikájával, az iPod 2001-es megjelenésével, de az éleslátó zeneipari szakemberek tudták: még ha nem is látszik, elérkeztek egy korszak végéhez (1999-2000-ben még emelkedtek a lemezcégek bevételei, de azután tényleg jött a meredek zuhanás).

1998-ban a Universal felvásárolta a Polygram lemezcéget, ezzel ötre csökkent a mamut lemezkiadók száma - hasonló felvásárlások után mára már csak három multi (Universal, Sony és Warner) működik. Az elképesztő lemezipari bevételek (a cégek élén már nem jó fülű a&r-osok, hanem pénzszagot követő pr-osok, az úgy nevezett „number guy”-ok ültek), lehetővé tették, hogy 1998-ban is pazar(ló) klipek szülessenek (Will Smith, Puff Daddy vagy Janet Jackson videóira csak úgy szórták a dollármilliókat). Ironikus, hogy a Music TV-n viszont pont ekkoriban kezdett a klipek rovására egyre több különböző műsor adásba kerülni (például a nagysikerű Total Request Live – amiben persze azért voltak videók). Hatása még volt a csatornának, de már nem akkora, mint amikor az évtized első felében az alternatív zenéből mainstreamet csinált. 1998-ban a teljesen kiherélt nagykiadós alter-indie (Marcy Playground, Barenaked Ladies, Goo Goo Dolls, Fastball, Semisonic, Eve 6) mellett a nu metal (Korn, Limp Bizkit, Orgy) tört át egy falat, amihez még nyugodtan hozzávehetjük a Kid Rock-féle rapmetált és tisztán látszik, hogy a grunge idején mennyivel több potenciál volt a széles közönségréteg figyelmére is számító „keményzenékben”. A kommersz persze eddigre már igazából megfeledkezett a rockról, a listákat az egyen-r&b, a fiú- és lánybandák, no meg a tényleg borzasztóan nyálas középutas popzene uralta.

És persze ebben a témában Celine Dion szerepel a fókuszban, hiszen nemcsak 1997-es és 1998-as saját albumai fogytak milliószámra, hanem a Titanic filmzenelemeze is, amin előadja minden idők egyik legrosszabb szerzeményét, a My Heart Will Go Ont. Naná, hogy az évtized közepén nagyon egymásra talált film- és zeneipar 1998-ban is ontotta a sikeres filmzenealbumokat (a Titanic mellett például a City Of Angels és az Armageddon volt kasszacsengető). Persze a zeneiparnak a lemezipar melletti másik fontos ága, a koncertipar is jól teljesített, sőt, a magas 1998-as betételekhez képest az azt követő években csak tovább erősödött az ágazat, akárcsak a fesztiválbiznisz, ami 1998-ra már szintén olajozottan működött. Na és ezek helyett mi az az 1998-as fejlesztés, amiről a legtöbbet beszélünk húsz évvel később? Hát az Auto-Tune! Oké, a digitális audioprocesszor igazából 1997-es fejlesztés, de az énekhibák korrigálására kitalált eszköz Cher 1998 őszi Believe-jében jelent meg először hangsúlyosan effektként egy gigantikus popslágerben (majd nem sokkal később az Eiffel 65 Blue-ja is népszerűsítette) és vált azóta a mainstream pop egyik teljesen elfogadott és agyonhasznált elemévé. Szépen megideologizálható, hogy az Auto-Tune miért illik a 21. századhoz, a Believe tehát felbecsülhetetlen hatású, de ettől még (szerintem) borzalmas dal. Az év másik meghatározó popslágere, Britney Spears év végén kiadott (és majd 1999-et uraló) …Baby One More Time-ja viszont természetesen csodálatos. Ez is fontos debütálás: Max Martin, minden idők legsikeresebb popproducerének első No.1-ja lett 1999 elején.

Brit és amerikai gitárzene

1998 popzenéjének az igazi jellemzője talán ez: az eddigre kialakult igen széles stíluspalettán nem jelentek meg nagyhatású, sokáig életben maradó új alstílusok, nem volt megfogható zeitgeist, de az átmenetiség ellenére is rengeteg jó lemez született, igaz azok csak ritkán jelentették egy-egy életmű csúcsát. Oké, a debütlemezekre ez persze nem feltétlenül igaz, de jellemzően csupa olyan LP-t adtak ki az előadók ebben az évben, amelyek ott vannak karrierjük legjobbjai között, ám nem a legjobbjaikat. Kivételek persze vannak, de azok sem olyan húzóalbumok, amelyek egy új stílust helyeztek volna a térképre. A Neutral Milk Hotel (lent, nagyban) egy nagyhatású indiefolklemezt adott ki, amely persze hosszú évek alatt jutott egyre szilárdabb kultstátuszba, de műfaja a megjelenéskor már jól körbehatárolható volt. Az Air (balra) szofiszti-chillspacepopja szintén friss minőséget hozott és a Pulp csodálatosan monumentális britpopgyilkos LP-je ugyancsak felemelő, de ők inkább a kivételt jelentették. Az igazi kivétel talán az amerikai Mercury Rev volt, ez a zajos-kásás pszichedéliából letisztuló zenekar, amely előző kiadványának sikertelensége után minden mindegy alapon létrehozott egy olyan albumot, ami egyrészt karrierje tényleg messze legjobbja, másrészt olyan lemez, amely teljesen társtalan volt 1998-ban, hiszen senki sem játszott ilyen időtlen, mindent bele americanát, mint amit majd harminc évvel korábban a The Band.

A színtéresedés amúgy sem jellemezte az évet. Angliában tényleg véget ért a britpop mámoros időszaka, az utánlövés (a himnikus Embrace, Puressence és Marion) már a Coldplay felnőttpopja felé tartott, vagy egyszerűen nem tudott kellően átütő lenni (Bluetones, Space, Rialto, The Warm Jets). Aki meg ihletetten burjánzó volt (The Boo Radleys-búcsúlemez, Mansun-csúcsmű), az sem kapta el igazán a közönséget. Aki meg elkapta (Catatonia), az már inkább volt kommersz indierock. Érdekes, jó brit gitárzenei korong nyilván volt dögivel: a Divine Comedy szép kamara-barokkpopja, Babybird sötét triprockja, a korstílusból kilógó Gomez blues-os-pszichedelikus indierockja, a Beta Band még csak EP-ken fejlesztett agyzsibbasztó eklektikája, a Hefner lofi-powerpop-indie-je, az Unbelievable Truth szomorú-szép, finom gitárpopja, a Placebo okos, érett drámarockja, a Saint Etienne szofiszti indipopja, a Sunhouse folkrockja, a Black Box Recorder vitriolos-szintis gitárzenéje, a Belle & Sebastian harmadik dobása, a Manic Street Preachers túláradó alternatív rockja, a Delakota hippi dance-rockja, az Idlewild érzelmesen vadóc tekerése, a Quickspace ábrándos noise-popja, a Six By Seven komoly space-rockja, a Delgados kamarapop-shoegaze keresztezése, még felsorolni is sok és lehetne folytatni (Gorky’s Zygotic Mynci, High Llamas stb.). Szintén érdekes volt a posztrock újabb hulláma (Dirty Three, Tarwater, Notwist, Pram), sőt a legjobb esetekben kifejezetten bizsergető (Tortoise, Arab Strap, Gastr del Sol, Hood).

Amerikában a midwest emo (Sunny Day Real Estate, Braid, At The Drive-In, partvonalról a Death Cab For Cutie) és nyomában úgy általában az emo néhány lépésre volt a nagy mainstream áttöréstől, de az izgalmasabb amerikai indie-zenét az americana-indie Silver Jews, a lofi-indie Sparklehorse, a posztpunkosabb Spoon, a soulrockosodó The Afghan Whigs, a lofi-indiepunk Julie Ruin, a lofi-indiepop Destroyer, a neopszichedelikus Tripping Daisy, a garázspunkos Rocket From The Crypt, bluespunkos Jon Spencer Blues Explosion, a poszthardcore Fugazi, a szarkasztikusan indierockos Quasi, a széttekerten zajrockos Royal Trux, a kamarapop-alt-countrys Lambchop és a tex-mex-alt-countrys Calexico játszotta. A mainstream határán hozta létre az egyik valaha készült legkibukottabb albumot az Eels, a nagy sztárok közül az R.E.M. a dobos kiválása után három taggal, posztrockosabban, alulértékelten tért vissza, a Smashing Pumpkins elektronikával és a goth-tal felvértezve, a Sonic Youth kísérletezőbben, a Garbage pedig valóban kettőpontnullás verziót csinált dancerockjából, még több groove-val. A Hole popig tolta saját korlátait, de így is veszedelmes volt, Marilyn Manson pedig indusztri-glam csúcsművét alkotta meg. A nu metalban a Korn lett a zászlóvivő, de a System Of A Down sokkal érdekesebb metalt játszott, akárcsak a poszt-Kyuss Queens Of The Stone Age vagy a még stonerebb Sleep.

Billy Brag és a Wilco alt-countryval tisztelgett Woody Guthrie folkhős előtt, Beck szintén folkosra vette a figurát, Lucinda Williams pedig megcsinálta a kilencvenes évek egyik legjobb countrylemezét. A dalszerző-előadó mezőnyben továbbra is Elliott Smith, Cat Power és PJ Harvey (fent, jobbra) voltak a korszak meghatározói, egy korábbi meghatározó, Jeff Buckley pedig megkapta első posztumusz lemezét. Bemutatkozott Rufus Wainwright, szólóban bemutatkozott Ian Brown a Stone Roses feloszlása után, a Talk Talkos Mark Hollis pedig egy csendes lemezzel elbúcsúzott. Az ír David Gray kiadott egy lassan ható, de két éven belül sokmilliós sikerű szerzői albumot, ami nagyban inspirálta a kétezres évek folkrocktrubadúrjait is. Valahol itt említhető, hogy a világzene az elmúlt évek nagy sikerei (Cesaria Evora, Buena Vista Social Club) után továbbra is komoly eladásokkal lépett közelebb a többi műfajhoz és ez Manu Chao (balra) szénné játszott, de attól még remekművének köszönhető (és csak két másik nevet említve – Tom Zé, Rachid Taha – bőven volt ott még más is 1998-ban).

És ez az az év, amikor Európáról is muszáj szót ejteni: svéd Refused poszthardcore-, a norvég Turbonegro garázspunkglam-alapművet készített, mindkét lemez nagyhatású volt a következő években. De Norvégiából a psychrockos Motorpsycho, a slowcore-os-alt-countrys Midnight Choir is jelentős. Alain Bashung francia sanzonrockban, Pascal Comelade francia sanzontangóban, a Nits holland artpopban alkotott kiemelkedőt. A belga Soulwax dancerockban ügyeskedett. És oké, menjünk még tovább: a japán Boredoms zajzuhataga is igen emlékezetes, de az a következő évben csak még jobb lett.

Dömötör Endre

Az 1998-as év legkelendőbb nagylemezei (millió db)

Top 10, USA

01. Filmzene: Titanic (9,3m)
02. Celine Dion: Let’s Talk About Love (5,8m)
03. Backstreet Boys: Backstreet Boys (5,7m)
04. Shania Twain: Come On Over (4,8m)
05. NSYNC: NSYNC (4,3m)
06. Filmzene: City Of Angels (4,1m)
07. Garth Brooks: Double Live (3,8m)
08. Will Smith: Big Willie Style (3,6m)
09. Savage Garden: Savage Garden (3,2m)
10. Filmzene: Armageddon (3,2m)

Top 10, UK

01. The Corrs: Talk On Corners (1,6m)
02. George Michael: Ladies And Gentlemen… (1,5m)
03. Boyzone: Where We Belong (1,3m)
04. Robbie Williams: Life Throu A Lens (1,2m)
05. Robbie Williams: I’ve Been Expecting You (1,09m)
06. The Verve: Urban Hymns (1,08m)
07. Madonna: Ray Of Light (0,9m)
08. Celine Dion: Let’s Talk About Love (0,9m)
09. All Saints: All Saints (0,9m)
10. Filmzene: Titanic (0,88m)