„A végletek találkozása mindig jó” – AWS-interjú

(X) Az AWS metálzenekar egyszerre legalább öt évnyi lépcsőfokot ugrott át azzal, hogy A Dal 2018-at megnyerve kijutott az Eurovíziós Dalfesztiválra. (Jövőre jön a nyolcadik évad.) Azóta eltelt négy hónap, le lehet szűrni a pozitív és negatív tanulságokat. Mi okozott nehézséget a tévéközvetítésnél? Hogyan kezelik a hirtelen népszerűséggel járó terheket? Miért lettek sötétebbek az új dalszövegek? Interjúnk a zenekar egyik gitárosával, Kökényes Dániellel, és a dobos Veress Áronnal készült.

Hogyan jött az ötlet, hogy induljatok A Dal 2018-on?

Kökényes Dániel: Igazából nagyon egyszerűen. Gondolkoztunk már az előző évben is, hogy esetleg megpróbálkozunk vele, csak nagyon stílusidegennek éreztük azt, hogy kifejezetten A Dalra írjunk egy számot, hisz nálunk alapvetően minden dalt az élet ihlet. A Viszlát nyár pont jókor készült el, Marosi Niki menedzserünk vetette fel az ötletet. Végül elég nagy utat bejártunk vele, szóval nem volt egy rossz ötlet. (nevet)

Mennyire követtétek figyelemmel korábban A Dalt vagy az Eurovíziót? 

KD: Leginkább semennyire, talán Bence, a gitárosunk figyelgette (Brucker Bence – a szerk.). Igaz, előttünk a Leander Kills és a Depresszió is indult, olyankor azért mindig felfigyeltünk, hogy hopp, ott egy metálzenekar. De mind úgy voltunk vele, hogy minket be se válogatnak.

Veress Áron: Azt hittük, az lesz, mint a Depressziónál, hogy egyszer lement, és az dobott nekik egy kis hype-ot. Nekünk még egyszer mondta is Halász Feri (a Depresszió énekes-gitárosa) a debreceni Roncsbárban: „Srácok, adjátok be, mert tök jó lesz.”

KD: Nem tápláltunk olyan vágyakat, hogy szeretnénk megnyerni, vagy kijutni, csak szerettük volna egy másfajta felületen eljuttatni az emberekhez a dalokat és a zenekart. Azóta látszik is, hogy vannak emberek, akiket más útvonalon nem igazán lehet elérni, mint a tévén keresztül, és az a tapasztalat, hogy nagyon sok metálos van még, aki csak így értesült a létezésünkről.

Az Eurovízió még egy szintlépést jelentett, nemcsak a helyszín nagysága, hanem a közvetítés léptékei miatt is. Az mennyire volt visszarettentő? 

VÁ: Felkészítettek minket rá, de teljesen nem tudtak, ott idomulni kellett sok problémához. Mutattak olyasmit, amit még nem láttunk előtte, és egyből alkalmazni kellett.

Például?

VÁ: Elképesztően gyors átállás volt a produkciók között, 29 vagy 30 másodperc.

KD: Forma–1 gyakorlatilag, mindenkinek lézerrel megmutatták, hogy hova kell állni. Nyilván próbáltuk a saját képünkre formálni, de nehéz volt, hogy minden másodperc pontosan ki van találva, és nem szabad máshova lépni, megvan, hány másodperc alatt kell adott résznél eljutni A pontból B pontba. Ha nem azt csinálod, a kamera nem úgy veszi. Nagyobb koncentrációt igényelt, mint egy átlagos színpadon, ahol ténylegesen azt tudjuk adni, ami jön belőlünk, olyankor a közönségtől is nagyobb energiát kapunk vissza. Itt a közönséget nem is nagyon érzékeltük, mert arra koncentráltunk, hogy most jobbra lépek, balra lépek, gitárral pörgök.

Feladat volt. Az, hogy otthon ülő tévénézőknek is úgy jöjjön át a produkció, ahogyan kell. Erre fel is hívták a figyelmünket az elején, amikor bekerültünk A Dalba. Elmondtuk, mi mit szoktunk színpadon tenni, mire mondták, hogy ez nagyon jó, csak tévében nem működik.

VÁ: A tévében nem működik a spontaneitás. Ehhez nem voltunk hozzászokva. Főleg a többiek, akik mozogtak, nekem szerencsére csak egy helyben kellett ülnöm.

A koreográfiát a tévés csapat találta ki, vagy ti is beleszólhattatok? 

KD: Közösen találtuk ki a magyar delegált csapattal, aztán az Eurovízió helyi produkciója a színpadra illesztette. Szerencsére jó fej volt az ottani brigád is, és figyeltek arra, hogy milyen karakterek vagyunk, és ne egy ránk erőszakolt szerep legyen a színpadi jelenlétünk. Belőlünk indultak ki, és azt akarták megmutatni, milyenek vagyunk valójában.

Ez az egész januártól májusig tartott. Azóta eltelt 3-4 hónap, amikor a valódi hatást le tudtátok mérni. Mit tudtatok profitálni a versenyből?

VÁ: Legfőképp új közönséget szereztünk, illetve olyan koncertlehetőségeket, amelyek nem jöhettek volna össze másképp.

KD: Ugrottunk egy hatalmas lépcsőt. Azért is jelentkeztünk, mert úgy gondoltuk, ha csak egy emberrel több is hallgatja a zenénket, akkor már megérte megmászni az adott lépcsőfokot. Most viszont átugrottunk öt évnyi lépcsőfokot, és eljutottunk olyan helyekre, mint a Barba Negra, ahol ráadásul a lemezbemutatót tartottuk, és egy hónappal koncert előtt teltházas lett. Álmunkban nem gondoltuk, hogy valaha elérjük ezt, pláne nem, hogy ilyen rövid idő alatt.

Fotó: Horpáczi Dávid

Egy 2016-os interjúban Siklósi Örs, az énekesetek pont azt nyilatkozta: „Mi azért lépcsőről lépcsőre haladtunk mindig, soha nem volt egy nagy bumm, sose történt velünk hirtelen változás, és én ennek nagyon örülök.” Mennyire pozitív, hogy mégis történt ugrásszerű váltás?

VÁ: Szerintem akkor lehet pozitív, ha már nagyon sok energiát ölt bele az ember egy ilyen projektbe, mint mi – tizenkét évet, ugye, bár ennek a hasznos része kevesebb, mert az AWS gimnazista zenekarként indult. Szóval abból a szempontból tök jó, hogy most olyan, mintha megsimogatták volna a fejünket, hogy ügyesen csináljátok, léphetsz kettőt felfelé a lépcsőn. Sok terhet vett le a vállunkról, amit helyettesítettek mások; most már nem azon kell aggódni, hogy lesznek-e elegen a koncertünkön.

Hanem?

KD: Fel kellett nőni egy új feladathoz. Eddig azt a célt tűztük ki, hogy egyre nagyobb helyeken játsszunk, és egyre több embert érjünk el. Most meglett a sok ember, ezt pedig meg kellett hálálni nekik. Írnunk kellett egy nagyon jó lemezt. Éreztük a nyomást, hogy erre a lemezre sokan kíváncsiak, nem lehet elpuffogtatni. Az előző három lemezen összesen nem dolgoztunk ennyit, mint a Fekete részemen.

Vagy például meg kellett tanulnunk interjúzni. Kint az Eurovízión volt olyan nap, amikor ötven interjút kellett adnunk. Meg kellett tanulni, hogy mit mondjunk egy interjún, hogyan reagáljunk a kérdésekre. Nem szoktunk hozzá, hogy ennyire kíváncsiak ránk az emberek.

MÁR LEHET JELENTKEZNI A DAL 2019 MEZŐNYÉBE

Arról beszélgettetek, hogy egy ilyen ugrás milyen gyakorlati és mentális hatással lehet a zenekarra? Hogy milyen stratégiákat kövessetek, nehogy elrontsa az AWS-t?

KD: Volt is egy coachunk, akit két-három alkalomra megkértünk, hogy segítse ki a zenekart. Nyilván minden közösségben merülnek fel problémák, adódnak összetűzések, de ez akkora nyomás volt, hogy muszáj volt valakivel megbeszélnünk, hogy ezeket hogyan kezeljük. Szerintem tök jól kijöttünk belőle, és inkább megerősített minket, mintsem összeugrasztott.

VÁ: Meg a lisszaboni út eleve úgy telt, hogy még az előző zenekari életünknél is jobban össze kellett tartanunk.

Milyen kellemetlen hozadékai vannak a hirtelen jött népszerűségnek?

KD: Nem gondolom, hogy lenne. Talán az, hogy nem tudtunk mellette egyáltalán dolgozni. Ez persze nem panaszkodás, de most feltettünk mindent egy lapra, és muszáj a zenekarba fektetnünk minden energiát, hogy azt tudjuk nyújtani a közönségnek, amit megérdemelnek. Nem lehet félvállról venni, és nyolc óra munka mellett tolni… bár Örs pont ezt csinálja, mármint a nyolc óra munkát, nem a félvállról vételt. De nincs kellemetlenség, jó, hogy végre azzal foglalkozhatunk, amivel mindig is szerettünk volna.

VÁ: Ez egy megvalósult álom, ami most épp körülöttünk történik.

A régi rajongók mennyire vették a lapot? Nem ágáltak az ellen, hogy induljatok?

VÁ: Szerintem csak egészséges mértékben.

KD: És az sem a mi rajongóink részéről. Inkább a metálszférától kaptuk meg, hogy mi nem vagyunk metálzenekar, ami egy kicsit furcsa is volt. Nyilván nem a klasszikus, 80-as évekbeli metálzenét játsszuk, hanem egy modernebb változatát, ami a popzenét kedvelő embereknek is tetszhet. A mi közönségünk abszolút támogatott minket, örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptunk, és hogy ez a zenei világ meg tud mutatkozni.

Létezik olyan felfogás is, hogy az undergroundhoz, az esélytelenek nyugalmával indulókhoz jobban passzol a lázadó attitűd, és más, amikor az ember bekerül mainstream közegbe. Ez is lehetett akár kívülről nézve, akár belülről egy kérdőjel.

KD: Igen, ez egy kicsit furcsa volt. Alapvetően próbáltunk minden interjúnál úgy viselkedni, ahogy egyébként is szoktunk, volt bennünk egyfajta kis komisz lázadás is; egy zászlóparádén konkrétan Dragon Ball-beállásban vonultunk fel. Mondhattuk volna, hogy nem megyünk el, mert túl underground arcok vagyunk, de az sem lett volna teljesen igaz, mert mi is szeretjük a popzenét. Én ilyen szempontból nem tartom magam lázadónak, szívesen játszanék popzenekarban, ha az értéket képvisel. Nem az a lényeg, hogy mindenképp lázadni kell valami ellen, és ész nélkül menni a falnak. Ha van egy ilyen lehetőség, akkor meg kell ragadni, hogy értéket teremtsünk, és adjunk át másoknak.

VÁ: Meg a végletek találkozása mindig jó. Metálzene az Eurovízión?! Akkor viszont tényleg metálzenekarként kellett viselkednünk.

MIT ÍRT A NEMZETKÖZI SAJTÓ AZ AWS-RŐL?

Azt mennyire tudjátok ténylegesen lekövetni a puszta számokon túl, hogy milyen új rajongók érkeznek, és hányan maradnak?

VÁ: Főleg online felületeken tudjuk követni. Vagy koncerteken, ahogy körbenézünk, vagy jönnek dedikáltatni az emberek. De viszonylag könnyen nyomon lehet követni a Facebook felületén, a YouTube-on, hogy honnan és hányan jönnek. Örs kezeli ezeket a felületeket, ő szokott mondani érdekes adatokat, hogy, teszem azt, Szentpéterváron ötvenen hallgatnak a Spotifyon.

KD: Ami a legérdekesebb, és nem tudjuk, mi lesz vele, azok a külföldi rajongók. Elég sokan vannak: ha Instagramra kirakunk egy posztot, legalább nyolcvan százalékban külföldiek reagálnak. Nyilván adja magát, hogy kéne próbálkoznunk külföldön is, de mi itthon tervezünk tevékenykedni; ezért is kezdtünk el magyarul énekelni, hogy a magyarokhoz szóljunk. Hiszen egy országban élünk, hasonló problémákkal küzdünk. Amikor elmentünk Németországba, egy jóléti társadalomba, és Örs az itthoni problémákat próbálta feszegetni, csak álltak bután, hogy jó, király, mi jól élünk, nem értjük, miről beszélsz. Kérdés, hogy a külföldi rajongók mennyire maradnak meg, ha nem megyünk külföldre, erről sokat beszélgetünk, de ez még a jövő zenéje.

VÁ: Meg a külföldi rajongóink nagy része Eurovízió-rajongó; nem kifejezetten egy-egy országban jött létre bázisunk, hanem egész Európában szétszórva azok között, akik szeretik az Eurovíziót, és megszerették a zenénket. Hiába mennénk ki Amszterdamba, ott nem jönne el rögtön száz-kétszáz ember a koncertünkre. De ez nem baj, sőt, a külföldi rajongóknak még idén kedveskedünk majd egy öt számos angol EP-vel, amelyeket az új lemezről válogatunk.

Gondolom, rengeteg új felkérés érkezett a nyár folyamán különböző helyekről. Nehéz megállapítani, mi az, ami jó a zenekarnak, valódi lehetőség, érdemes elvállalni?

KD: Alapvetően olyan helyekre jutottunk be, ahová szerettünk volna, mint a VOLT fesztivál; beraktak minket egy délután négy órás időpontba, és irgalmatlanul sokan eljöttek. Nagyon jó visszajelzés volt, és reméljük, továbbra is vissza fognak hívni ezekre a fesztiválokra. Mi nem az a zenekar vagyunk, akik elmennek majd falunapozni. Volt egy-két ilyen városi rendezvény is, amit megnéztünk magunknak, de azt gondolom, ez a része fog elmaradni, nem a fesztivál.

VÁ: Ősszel-tavasszal meg klubkoncertek, művházak, aztán az Aréna, majd a Wembley. Dupla Wembley-s koncert!

Rátérve az új lemezre, feltűnt, mintha több lenne a szinti, fényesebb, mainstreamebb lenne kicsit a hangzásvilág.

KD: Nagyon szeretjük a szintiket. (nevet) Elvétve eddig is felbukkantak a dalainkban, de talán mostanában mind olyan zenéket hallgatunk, amelyekben szintik domináltak. Ugyanakkor a másik végletet is megtaláltuk, sokkal keményebb számokat is raktunk erre a lemezre, mint eddig. Elég széles a spektrum, amit nem is tudatosan akartunk átfogni, hanem mindenki dalszerző a zenekarban, és rengeteg dalt írtunk az elmúlt két évben. Amikor nekiültünk a lemez megírásának – mi úgy dolgozunk, hogy valaki hoz egy alapdalt, és utána ahhoz tesszük hozzá a saját ötleteinket –, legalább húsz szerzemény összegyűlt. Ezek közül aztán igyekeztünk nem az alapján válogatni, hogy mi tetszhet a közönségnek, csak a saját ízlésünket követtük.

VÁ: A dalok nagy része ráadásul már kész volt demószinten, mielőtt véglegesítettük volna a Viszlát nyár-t, akkor is foglalkoztunk velük, és az Eurovízió után sem változott a koncepció.

A dalszövegek viszont épphogy sötétebbnek tűnnek, az első néhány dal a depresszióról, a halálról, belső démonokkal való küzdelemről szól, vagy a most sajnálatos aktualitást nyert hajléktalanságról, peremre szorulásról. Ez személyes élményekből fakad?

VÁ: Lehetséges. Ez az időszak magával hozta, hogy megtelik az ember, nincsenek tartalékai, ahová nyúlni tud, közben történhetnek magánéleti dolgok, amik háttérbe szorulnak. A szöveg teljes mértékben Örs része, de a lemez zenei vetületére is jellemző ugyanez: mindenki hasonló időszakot élt meg, amikor íródott a lemez, innen ered a címválasztás is.

KD: Meg talán az ember akkor tudja a leginkább kiírni magából a rossz dolgokat akár tíz évre visszamenőleg, amikor révbe ér, és elkezdi jól érezni magát. Nem tudom, hogy Örs fejében mi játszódott le, nálam pont így történt: végre azt éreztem, hogy jól vagyok, és az elmúlt öt évben felgyülemlett sok témát mind ki tudtam magamból írni.

Fontos nektek, hogy felvállaljatok ilyen kibeszéletlen témákat? Mennyire nehéz ezeket közönség elé tárni, dalformába önteni?

VÁ: Dalformába önteni abból a szempontból egyszerű, amit Dani mondott: ilyenkor csőstül jön az ihlet. De Örs az, aki kitárulkozik a közönség előtt, amit én egyébként nehéznek tartok. Elég nehéz lehet ennyi ember előtt direkten beszélni tabutémákról, felvállalni, hogy mi most erről fogunk beszélni. De fontosnak is tartjuk. Az az ideológiánk, hogy a mondanivalónkat tekintve érintsünk periférikus témákat, és ne csak szakítós meg szerelmes dalokat írjon mindenki. Szerintem mind úgy gondoljuk, hogy tök jó, ha szóba kerülnek ezek a témák.

Ti egyébként katolikus suliba jártatok, ott alakult meg az AWS. Ez mennyire határozta meg a zenekart?

KD: Szerintem nagyon sokban. Roni és Örs voltak osztálytársak, meg én és Bence – Soma nemrég csatlakozott hozzánk (Schiszler Soma, basszusgitár – a szerk.). Minden nap, nyolc órán keresztül ott éltünk, láttunk jót és rosszat is. Hasonló lett a világnézetünk azáltal, hogy beleláttunk a vallás működésébe. Mind elraktároztuk, ami hasznos belőle. Például tartást adott, és olyan szociális érzékenységet, ami egy állami iskolában ritkább. Az utolsó évben compassio program keretein belül mindenkinek el kellett mennie rászorulókon segíteni. Nem tudom, ti hol voltatok, én hajléktalanszállón…

VÁ: Hajléktalanszálló, Vakok Intézete...

KD: Elég keményen beleláttunk abba, amiről most énekelünk. Sok minden nem tetszik a vallás kapcsán, ezek is megjelennek a dalainkban, de amit fontosnak tartok, az alapvetően a szeretet. Ha az ember szereti a másikat, elfogadó tud lenni, meg tudja beszélni a dolgokat, abból nem lehet probléma. A vallás is ebből indul ki, csak aztán áthajlik a másik irányba.

A régi sulitokban hogyan viszonyulnak hozzátok a régi tanárok, vagy akár mai diákok?

KD: Egy-két régi tanár fel szokott venni AWS-pólót.

VÁ: Van egy rendezvény Budakeszi mellett, a Pátyi Pincenapok, oda egy-két tanár el szokott jönni a koncertünkre. Volt egy egyenruhánk a suliban, egy köpeny, rajta a nevünk, lányoknak sárga szegéllyel, fiúknak zölddel, és a STRAND fesztiválon a koncertünk alatt feldobtak egy ilyen köpenyt! Az első két-három számot abban toltam. De szoktam beszélgetni két prohis sráccal (Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium – a szerk.), akik szeretnek minket, és ezért kezdtek el zenélni. Tök jó, mintha magamat látnám, én is ezt ezt éltem meg, csak másokkal.

Hogyan látjátok a jövőt?

VÁ: Reálisan semmit nem tudunk mondani, mert akár egy, akár öt évvel ezelőtt kérdezed, akkor sem tudtuk volna, mi lesz. Reméljük, marad a mostani állapot, meg lesz még jobb is.

KD: Mindent megteszünk, hogy minél többet koncertezzünk, minél jobb dalokat írjunk, és hogy azok, akik megszerettek minket, megmaradjanak, és ne okozzunk nekik csalódást.

Ha mégis visszakerülnétek a pár száz fős koncertközegbe, azt mennyire éreznétek visszalépésnek? 

KD: Mi azt is imádjuk. Alapvetően nem ezért csináljuk, de nyilván, ha az ember azzal foglalkozik főállásban, amit igazán szeret, az egy ajándék az élettől. Meg kell becsülni, szeretni kell.

VÁ: Szerintem életünk végéig így fogunk zenélni.

Facebook-oldal.