Tíz évig kellett várni, hogy elkészüljön a Mamma mia! folytatása, és Meryl Streep ismét ABBA-slágereket énekeljen. Ennél ideálisabb alkalmat keresve sem találhatnánk, hogy az időkeretet kitágítva összeszedjük az elmúlt huszonöt év 25 legszuperebb zenés filmjét. A koncertfilmeket, Disney-meséket és életrajzi filmeket ezúttal hanyagoltuk: a válogatásban szerepelnek régivágású musicalek és zenekaralapítós sztorik, dalra fakadnak japánok, magyarok és indiaiak, színpadra lép Björk, Nicole Kidman és Ryan Gosling. A 64. Recorder magazin Filmrecorder rovatában megjelent összeállítás bővített változata.
25. Rocksuli (School Of Rock, 2003)
Richard Linklater filmográfiáját áthatja a zene, a Tökéletlen idők klasszikus rockra csellengő fiataljaitól odáig, hogy Julie Delpy búgó hangon kíséri Nina Simonét. A Rocksuli az egyik legpopulárisabb filmje, nem véletlenül készült belőle Broadway-musical is. Dewey Finn a Jack Black-karakterek platóni ideája: úgy robban a gyanútlan kisdiákok életébe, mint egy gitárszóló, kvázi megalapítja a Holt zenészek társaságát, túláradó lelkesedése ragályos. (Előzetes.)
24. Frank (2014)
A film eleinte pont olyan zakkantnak tűnik, mint címszereplője, a zseniként kezelt bogaras frontember, aki sosem veszi le túlméretezett papírmaséfejét. Ám a Frank Sidebottom valós történetén alapuló Frank ízekre szedi a meg nem értett zseni és a szenvedő művész mítoszát. Michael Fassbender arca csak az utolsó percekben lepleződik le; mire felcsendül a megható I Love You All, fel van adva a lecke, szabad-e hagyni, hogy valaki megőrüljön a művészetért. (Előzetes.)
23. Szerelmesdalok (Les chansons d'amour, 2007)
Nem lehet teljes egy ilyen lista francia helyezett nélkül, pláne úgy, hogy Christophe Honoré édes-bús musicalje Jacques Demy remekművei előtt tiszteleg. A kezdeti bohókás hangulat, a központi édeshármas léha évődése egy váratlan tragédia folytán megszakad, és a szereplők a gyászukat próbálják dalban feldolgozni. Nincs látványos koreográfia, tarkabarka forgatag, Párizs, a fények városa monokróm melankóliával nyújt vigaszt a bánatos fiataloknak. (Előzetes.)
22. Hard Core Logo (1996)
Egy régi dicsőségét hajszoló, levitézlett kanadai punkbanda sok-sok év után újra összeáll egy utolsó turnéra, ahová elkíséri őket egy forgatócsoport. Az efféle áldokumentumfilmeket általában poénokra szokás kihegyezni, a Hard Core Logo azonban hű választott zenei műfajához: nyers, agresszív, zaklatott portré a múltba kapaszkodó, önpusztító énekesről, a sikerért bármit feláldozó gitárosról, a skizofrén basszerosról. Az utolsó snitt sokkoló. (Előzetes.)
21. Josie és a vadmacskák (Josie And The Pussycats, 2001)
Az azonos című képregényből készült szatíra annak idején nagyot bukott, pedig legalább olyan maró kritikája a fogyasztói társadalomnak, mint a pár évvel korábbi Harcosok klubja. A kisvárosi pop-punk lánybandát ma már Spotify-szerződéssel kísértené meg a mindenható, becstelen lemezkiadó, és az MTV-éra vizuális palettája is lecsengett, de a film zeneiparról tett megállapításai máig érvényesek. Bónusz: az őrülten dögös Rosario Dawson basszusgitárral. (Előzetes.)
20. God Help The Girl (2014)
A Belle and Sebastian frontembere, Stuart Murdoch első és mindeddig egyetlen filmjébe mindent belesűrített, amiért az indie popot egyéni vérmérséklet szerint imádni vagy utálni lehet. A retró ruhák, a cukiskodás, az ábrándos-ironikus dalszövegek. Engem megnyert. Az anorexiával küzdő dalszerző Eve, a különc James és a hebrencs Cassie összekovácsolódása, szerelmei és barátságai napfényt csalnak a borongós Glasgow-ba, és mosolyt az arcunkra. (Előzetes.)
19. Zene és szöveg (Music And Lyrics, 2007)
Hugh Grant legutóbb a Paddington 2-ben lubickolt pompás musical-betéttel, ebben a tündéri romkomban pedig lecsúszott, seggriszáló popsztárt alakít, aki a szobanövények locsolásakor remek dalszövegeket kitaláló Drew Barrymore-ral fedezi fel újra a zene szeretetét. Giccsesen hangzik, de a forgatókönyv komolyan veszi a szereplői szorongásait, önbecsülési problémáit, az alkotási folyamat vesződségeit, és gúny nélkül hirdeti a 80-as évek popdalainak értékeit. (Pop! Goes My Heart.)
18-17. Jampecek (Stilyagi, 2008) / Made In Hungaria (2009)
Az egy év különbséggel bemutatott orosz és magyar jampifilmek között annyi a hasonlóság, hogy szinte megkövetelik, hogy double feature-ként kezeljük őket. Előbbi az ötvenes évek Szovjetuniójában játszódik, míg utóbbi a Kádár-korszak Magyarországán. Előbbi a kommunizmus végóráinak orosz rockzenéjét ülteti vissza a moszkvai sztiljagák szubkultúrájába, utóbbi Fenyő Miklós és a Hungária együttes slágereiből épít musicalt.
Ami közös, az a szellemiségük: zselézett hajú, piperkőc ruhás, amerikai bakelitek előtt hódoló, megfejthetetlen szlengben beszélő, optimista fiatalok lázadnak a konformizmussal és az elnyomással szemben. Meg a színes, eleven, leleményes koreográfiák: a medencés parti a Made in Hungariában, vagy a kádergyűlés a Jampecekben. Meg a lehengerlően karizmatikus srácok és csajok, különös tekintettel Szabó Kimmel Tamásra és Okszana Akinysinára. (A teljes Jampecek fent van angol felirattal a Youtube-on.)
16. Moulin Rouge (2001)
Ha a musicaleknek az a lényege, hogy a szereplőknek egyszerűen muszáj énekelniük, mert máshogy nem tudnák kifejezni a bennük tomboló, elsöprő erejű érzelmeket, akkor kevesen értik ezt úgy, mint Baz Luhrmann. A központi szerelmi szál nem a legérdekesebb, bezzeg a körítés: az áthangszerelt, remixelt slágerek (az a Roxanne-tangó!), a századfordulós Párizs vérbő kavalkádja, az egzaltált rendezés. Extravagáns, mértéktelen, bombasztikus. Ettől jó. (Előzetes.)
15. Not Fade Away (2012)
Él egy kislány New Jersey-ben, az 1960-as években. Senki se figyel rá, de ő mindent lát. Látja, ahogy a bátyja zenebuzi lesz, együttest alapít. Látja, ahogy a dobok mögül a mikrofon elé lép, és leiskolázza az énekesüket. Látja, ahogy epekedik a menő csajért, dacol az apjával, mint minden kamasz. Látja, ahogy szerez egy saját dalt, és mégsem fut be, mert nem futhat be minden zenekar. Majd a film végén ő maga lép elő, és eltáncolja, mit jelent a zene. Varázslat. (Előzetes.)
14. Lagaan (2001)
Indiában komplett iparág épült a bollywoodi musicalekre. A Gettómilliomos záró táncjelenete behozta őket a nyugati mainstreambe, de nem lehet úgy meghalni, hogy az ember ne kóstoljon bele az igaziba. A Lagaan ideális erre: négy órás, Dávid és Góliát felállású sportfilm, melyben az indiai falubeliek éhségsztrájk helyett krikettmeccsen vívnak meg a Brit Birodalommal, jók a dalok, helyesek a főhősök, ármányos a főgonosz, kasztrendszeren átívelő az összefogás. (Előzetes.)
13. Beyond the Lights (2014)
Idén érkezik a Csillag születik remake-je, ami nagy eséllyel bombasiker lesz. Ennek fényében különösen bosszantó, hogy Gina Prince-Bythewood romantikus drámája nem jutott el több emberhez. A Rihannáról mintázott, öngyilkosságot megkísérlő popsztár és több mint testőre szerelembe esése elképesztően érzéki és erotikus, melodrámájuk tele van felnőtt, érett, őszinte hangjegyekkel. Amikor Noni (Gugu Mbatha-Raw) egy szál mikrofonnal el meri énekelni Nina Simonétól a Blackbirdöt, az sztárcsináló pillanat – karakter és színész számára egyaránt. (Előzetes.)
12. Chicago (2002)
Anno nagyon berágtam, hogy a Chicago elhappolta az Oscart a többi jelölt elől, és látatlanban fantáziátlan musicalnek könyveltem el. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. A szesztilalom idején játszódó bűnügyi történet rögtön két gyilkossággal indul, női főhősei a rivaldafényért tűzön-vizen-erkölcsökön átgázolnak. Renee Zellweger ragyogó (nem könnyű egyszerre buta és ravasz karaktert megformálni), a dalbetétek vitriolosak: női rabok vallanak be megbánás nélkül gyilkosságokat, dörzsölt ügyvéd rángatja dróton szó szerint a médiát. Szaftos sztorik. (Előzetes.)
11. Hedwig és a Mérges Csonk (Hedwig And The Angry Inch, 2001)
Hedwig provokál, önmegvalósít, megbolondít. Szeszélyes, kicsinyes, féltékeny. Mohón vágyik az elismerésre, a szeretetre. Nárcisztikus és sebezhető. Nő is, férfi is, egyik sem, mindkettő. Túlnő az ilyen maradi, bináris rendszereken, még csak nem is transznemű. A másik felét keresi, hátha úgy elfogadhatja magát. John Cameron Mitchell glamrock énekesnője Bowie és Lou Reed határátlépéseit testesíti meg, bármely rockopera ölni tudna olyan számokért, mint a felszabadult Wig In A Box vagy a mitikus The Origin of Love. (Előzetes.)
10. Kaliforniai álom (La La Land, 2016)
A Kaliforniai álom megítélése legalább annyira hullámzó volt, mint Seb és Mia szerelmének története: az eksztatikus első reakciókat hamar követték a szenvedélyes ellenvélemények, ahogy a szűk költségvetésű, napjaink Hollywoodjában már-már anakronisztikus musical díjbuldózerré növekedett, az Oscar-díjátadós fiaskó pedig önmagában legendás. Na de milyen maga a film? Hát az még mindig bűbájos, még mindig öröm az ibolyaszín ég alatt táncolni. (Előzetes.)
9. Majdnem híres (Almost Famous, 2000)
Alighanem rengeteg filmrajongó megbotránkozik majd, hogy Cameron Crowe félig önéletrajzi, félig képzelt riportja egy rockturnéról nem az első helyen végzett, van akkora generációs élmény, mint a Facérok egy évtizeddel előtte. Orrvérzésig idézhető: „aranytestű isten vagyok”, a minden vitát elsimító Tiny Dancer, a vallomások a repülőn, „mit szeretsz te a zenében?”, Penny Lane, Lester Bangs. Mintha Crowe megosztotta volna a legszebb kamaszkori emlékét, ami most már a mi legszebb kamaszkori emlékünk is. (Előzetes.)
8. Táncos a sötétben (Dancer In The Dark, 2000)
Csakis Lars von Trier fejéből pattanhat ki egy olyan musical, amelynek megtekintése után minden néző hetekig súlyos depresszióba esik. A mártírsorsra kárhoztatott, vaksággal, árulással, kiközösítéssel és halálbüntetéssel sújtott Selma hiába menekül a képzeletében ipari, tárgyalótermi és siralomházi musicalbetétekbe – Sondheim feat. Szophoklész –, nehéz volna élvezetesnek nevezni a digitális kamerával roncsolt filmet. Megrázónak annál inkább. Vagy akár szadistának. Björk kolosszális, emberfeletti alakításához semmiképp se férhet kétség. (Előzetes.)
7. Nyomul a banda (That Thing You Do, 1996)
De elég a nyomasztásból! Tom Hanks szállítja a gyógyírt: a Nyomul a banda irtó életvidám, képtelenség nem végigvigyorogni. Az egyslágeres O-nee-ders (pardon: Oneders) találóan vonultatja fel a főbb zenésztípusokat (a lezser vagány, a nagy művész, a bohóc, a nagymamák kedvence), bemutatja, hogyan vezethet egy egyszerű tempóváltás az üstökösszerű sikerhez, és milyen gyorsan széthullhat az együttes. A film attól működik, hogy az az egy sláger tényleg fülbemászó: még szerencse, mert ötvenszer meghallgathatjuk. És még ötvenedszer is pöpec. (Előzetes.)
6. Mi vagyunk a legjobbak! (Vi är bäst!, 2013)
Nem árt, ha tudunk zenélni, amikor zenekart alapítunk, de egyáltalán nem előfeltétel. Főleg a punknál nem. Ott csak zabolázatlan energia kell, őszinteség, meg egy üzenet, amit világgá akarunk kürtölni. Mondjuk, hogy a tesiórák borzalmasak. Ezzel lép fel Lukas Moodysson három kiskamasza, Bobo, Klara és Hedvig együttese a helyi tehetségkutatón. Más filmek végén sikert aratnának: itt kifújolja őket a közönség. Ennél punkabbak nem is lehetnének. (Előzetes.)
5. Whiplash (2014)
Damien Chazelle az egyetlen rendező, akitől két filmet is beválogattunk a listára, ami a maga 33 évével elég szép teljesítmény. A Whiplash szintén a teljesítményről szól: Andrew, a fiatal jazzkonzis dobos vért izzad könyörtelen kiképzőőrmestere, Fletcher keze alatt, mert a tanár szerint csak így lehet igazi zsenit nevelni. Horrorfilm a javából, ahol a szekrényben megbúvó szörny egy dobszerkó. A zárókoncert döntő ütközete rendezői és vágói bravúr, felér egy dobverőn kihordott szívrohammal, és a lehető legellentmondásosabb ponton fejeződik be. (Előzetes.)
4. Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással) (Popstar: Never Stop Never Stopping, 2016)
Amikor először láttam a Popsztárt, jól szórakoztam rajta. Másodszor még többet nevettem, és még jobban értékeltem a modern sztárkultúráról nyújtott görbe tükröt. Harmadszor rájöttem, hogy még rengetegszer újra fogom nézni. Nem csak a zenés filmek közül emelkedik ki, az elmúlt 25 év egyik legjobb vígjátéka. A beképzelt rapper, Conner4Real tündöklése és bukása (főleg bukása) méltó örököse a This Is Spinal Tapnek: Seal és a farkasok, a zenélő mosógép, a szexi Bin Laden-dal és a Mona Lisa lefikázása csak töredéke az egy percre jutó poénoknak. (Előzetes.)
3. Linda, Linda, Linda (2005)
Öregítsük meg néhány évvel a Mi vagyunk a legjobbak! gyerekszereplőit, Svédország helyett tanuljanak Japánban, és nagyjából megkapjuk Nobuhiro Yamashita feelgood filmjének lánycsapatát. A zenekar három nappal a sulibuli előtt elveszíti az énekesét, ezért felveszik az első szembejövő lányt, egy visszahúzódó koreai cserediákot. A film nagy részében próbálnak, dumálnak, fiúkon problémáznak, és olyan jó érzés a társaságukban lenni, hogy mi is izgulunk, összejön-e a fellépés. Aztán a négy lány mosolyogva összenéz a színpadon, és jön az eufória. (Előzetes.)
2. Egyszer (Once, 2006)
Az utcazenész fiú (Glen Hansard) és a porszívóját maga után húzó lány (Markéta Irglová) csak egy napja ismerik egymást, amikor betérnek egy hangszerüzletbe. A fiú játszani kezd a zongorán, megtanítja az egyik szerzeményét a lánynak, és énekelni kezdenek. Ez a Falling Slowly. Ez az a pillanat, amikor szerelmes lettem a filmbe és a szereplőibe, amikor a fiú szerelmes lett a lányba, és talán Hansard és Irglová is ekkor estek szerelembe. Fillérekből forgott, földhözragadt tündérmese, ami attól szép, hogy nem tart örökké. (Előzetes.)
1. Llewyn Davis világa (Inside Llewyn Davis, 2013)
A Coen testvérek pesszimista, szomorú balladájában a siker küszöbén álló Bob Dylannek csak a sziluettjét látjuk. Őket nem a legenda érdekli, hanem az a folkzenész, akire az árnyéka vetül. Az a folkzenész, aki évek óta csövezik a cimboráinál, akinek nem telik télikabátra, akinek semmi nem jön össze, és nem tudja, meddig kapaszkodhat még a hitbe, hogy egyszer mások is értékelni fogják. Llewyn Davis goromba pokróc, sokszor maga alatt vágja a fát, mert nem hajlandó kompromisszumot kötni, de ha gitárral a kézben énekel, születik valami gyönyörű. (Előzetes.)
szerző: Huszár András
