Különleges interaktív koncertbe csomagolt neurológiai kísérletet tervez egy angol indie folk zenész: Keaton Henson élő visszacsatolásban fogja lemérni, hogyan hat a zenéje a nézőkre, és át tudja-e adni a szerzeményein keresztül, hogy milyen érzés együtt élni a szorongásával.
A harminc éves, termékeny énekes-dalszerző hat stúdiólemezt adott ki az elmúlt nyolc évben, azonban szorongásos pánikbetegsége miatt ritkán vállalkozik koncertre. A The Guardian beszámolója szerint ezen a héten kivételt tesz Londonban, legújabb művét, a Six Lethargiest kimondottan erre az élő fellépésre szerezte: a vonós kamarazenekarral előadott műsor alatt egyes nézőknél az ujjaikra erősített érzékelőkkel fogják mérni a bőr bioelektromos tulajdonságaiból fakadó elektrodermális aktivitást (a poligráfos és figyelemvizsgálatoknál is szokták mérni vele a pszichológiai folyamatokat), illetve az autonóm idegrendszer válaszait, és ezek fogják szabályozni a világítástechnikát. Tehát a közönség ösztönös reakcióit a zenész is meg fogja tapasztalni a helyszínen a fények változásával.
A hat tízperces szerzemény egy depressziós hullámvölgyben született, és Henson már a dalszerzési folyamat alatt azzal kísérletezett, hogy hányféle érzelmet tud majd kiváltani a közönségből. Az egyik tételében atonális motívumokkal és szándékos akusztikai érzékcsalódásokkal zenésíti meg a megborulás szakaszát, egy másikban pedig a g-moll hangnemválasztással és a disszonáns akkordok csupán ideiglenes feloldásával szemlélteti a depressziót. „Ha arról írok, amit érzek, azt vajon mások is érezni fogják? Mert ha igen, az bebizonyítja, hogy ez nem mentális, hanem fiziológiai probléma, olyan testi tünetekkel, amiket meg tudok mutatni.”
A neurológia és a zene határterületeit évtizedek óta vizsgálják az idegkutatók, az olyan köznapi jelenségektől, mint a dallamtapadás, az autizmus vagy a Parkinson-kór zeneterápiás kezeléséig. Oliver Sacks remek könyvében, a Zenebolondokban számos eset olvasható a zene érzelmi hatásának neurológiai vetületéről: skizofréniás pszichózissal vagy bipoláris zavarral diagnosztizált betegek hangulatát stabilizálhatja a zongorázás, míg a zenei szineztéziával rendelkezők színeket vagy ízeket társítanak hangnemekhez, ritmushoz, harmóniákhoz. És persze mind átéltünk már olyan katarzisokat, amikor magunk sem értjük pontosan, miért is kerültünk a zene hatása alá. Kérdés, hogy a vizsgálati alanyok mennyire tudják majd átadni magukat a zenének, tudván, hogy közben megfigyelik a reakcióikat, de a londoni zenész elsősorban úgyis egy emlékezetes koncertélménnyel szeretné gazdagítani a nézőit, nem pedig kísérleti nyulakként tekint rájuk. „Nehogy azt mondják: hú, de szarul érzem magam.”
A Six Lethargies egyik tétele egy szál zongorás előadásban:
