A hiphopban a zenéért felelős producer ugyanolyan fontos, mint a szövegelő mc. Azonban többnyire csak az utóbbi nevét ismerjük, a rapper a sztár. Na, ez a több évtizedes hagyomány van éppen átalakulóban, ráadásul napjaink legnevesebb sztárproducerei névtelen ghostwriterekként, szellemproducerekként kezdték.
Metro Boomin éve
Taylor Swift és Ed Sheeran nevét egészen biztosan többen ismerik, mint Metro Boominét, pedig tavaly utóbbi nyomta le az egész világot. Az atlantai hiphopproducer számait streamelték 2017-ben a legtöbben, messze többször, mint a második Swiftét és a harmadik Sheeranét. A „Metro want some more nigga!” tagline olyan több tíz-, sőt százmilliós hallgatottságú slágerekben hangzott el, mint Post Malone és Quavo Congratulationse, a Bad And Boujee a Migostól, Future-től a Mask Off, Big Sean Bounce Backje vagy Kodak Black Tunnel Visionje.
Metro Boomin munkatempóban, eladásokban és toplistás helyezésekben is utcahosszal vitte a tavalyi évet: 90 számot írt, 22 milliószor fizettek ezekért és dalai 131 hetet töltöttek a Billboard Top 20-ban. Kitalálható, hogyha Swiftre és Ed Sheeranra is ennyit vert, akkor más hiphopproducerekre még többet: bármilyen adatot nézünk, messze lehagyta az olyan aktuális sztárproducereket, mint DJ Khaled vagy Mike Will Made It.
Top 5 Metro Boomin-dal
# Future feat. The Weeknd: Low Life (2016)
# 21 Savage: No Heart (2016)
# Migos feat Lil Uzi Vert: Bad And Boujee (2016)
# Future: Mask Off (2017)
# Offset & Metro Boomin: Ric Flair Drip (2018)
Háttéremberből kirakatnév
Metro már az a kategóriájú, újgenerációs producer, aki a saját brandjével is el tud adni bármit, nem csak egy név marad az albumok bookletjébe rejtve: 21 Savage-dzsel és Offsettel közös 2017-es albumán (Without Warning)
a rapperekével egyenrangú az ő neve is. Nem véletlenül. Ugyanilyen kaliberű hiphopproducerek persze korábban is voltak, de mára jutott el a műfaj oda, hogy a zenét előállító producer sokszor fontosabb a zenehallgatónak, mint a rapper. A klubokat elfoglaló hiphopban a beatek átvették az első helyet a szövegektől.
Zaytoven – aki a kezdetektől pakolja az alapokat Gucci Mane alá, de lényegében már mindenkivel dolgozott, aki számít a déli trap-színtéren – nemrég olyan szerződést írt alá a legendás Motown Recordsnál, amilyet énekesek, rapsztárok szoktak. Egy menőbb producer egy-egy dalért akár 50-100 ezer dollárt is elkérhet, ami nagyobb összeg, mint egy featolásra meghívott nagynevű rapper gázsija. Világos, hogy ez új korszakot jelent a hiphopban, azt a korszakot, amikor egy producer is lehet ugyanannyira népszerű, mint egy rapper.
Ennek az előszele persze már a 2000-es évek elején érezhető volt, amikor az olyan, akkor aktuális szuperproducerek, mint Dr. Dre, Timbaland vagy a Neptunes duó – aminek ugye Pharrell volt az egyik fele – nemcsak hiphop-, de popelőadók tömegének szállították a slágereket. Ám ők mindannyian előadóként is aktívak voltak, saját dalaikkal szereztek arcot maguknak, és producerként sokszor nem is exponálták magukat. Na meg rengetegszer ghostproducerekkel dolgoztak, amiről mindjárt bővebben is lesz szó.
A producerek elszaporodása
A hiphopban korábban inkább az volt a jellemző, hogy minden előadónak, 
csapatnak megvolt a maga dj-je, producere, aki egy egész albumért, sokszor életműért felelt. Ha Gang Starr, akkor DJ Premier, ha Wu-Tang Clan, akkor RZA, ha Outkast, akkor Organized Noize. A paradigmaváltó kirakatlemez Nas 1994-es csúcsalbuma, az Illmatic volt, amin már egy sor producer dolgozott külön-külön: DJ Premier, Large Professor, Pete Rock, L.E.S. és Q-Tip. Azóta pedig napjainkig fokozatosan, trendszerűen egyre kevésbé lettek egységesek a hiphoplemezek: a rapperek egyre több producert, egyre több hangzást próbáltak ki a változatosság nevében. De főképp azért, hogy a szélesebb merítéssel nagyobb legyen az esély arra, hogy bejöjjön egy single, ami aztán sláger lesz. Viszont ez a rendszer a producereknek is előnyös lett, hiszen szélesebb klientúrával dolgozhattak, és ha egy előadó nem vitte sikerre egyik számukat, akkor bízhattak abban, hogy az adott hangzással, egy másik hasonló alappal majd mások befutnak.
E
nnek a folyamatnak a végpontja az a manapság jellemző, nagyon gyakori jelenség (természetesen a mainstream popban is), hogy már egyetlen szerzeményen is több producer dolgozik egyszerre. Például még az először producerként (Jay-Z 2001-es The Blueprintjével) befutott Kanye West is él ezzel a módszerrel, sőt szinte divatba hozta a 2008-as 808s & Heartbreak című lemezén, amin vannak olyan számok, amelyek mellett négy-öt-hat szerző, producer neve is szerepel. És ez még a jobbik eset azok szerint, akik azt mondják, hogy a ghostproducereket még ki is zsákmányolja a zeneipar, hiszen ők meg még a nevüket sem láthatják viszont ezekben a projektekben.
Ghostproducerek
A ghostproducer az a szereplő a zenekészítés során, aki valamit hozzárak egy számhoz, de a neve nem kerül fel a szerzők közé, egyszeri fizetést kap, a jogdíjból nem részesül, de „az alantas munka” révén lépkedhet felfelé a ranglétrán. Van, hogy csak egy dobképletet ír, van, hogy egy hangmintaötlettel járul hozzá a végeredményhez, de akár egy egész számot is összerak, aztán megveszik tőle az anyagot, aláíratnak vele egy titoktartási szerződést, és onnantól kezdve neki semmi köze ahhoz a dalhoz, mások neve alatt fut. Ez sokak szerint nettó kizsákmányolása azoknak, akiknek még nincs nevük a műfajban, viszont örülnek a pár száz, pár ezer dollárnak is, és annak, hogy egy ilyen közreműködés által is közelebb kerülnek a bizniszhez. Például Kanye West is ghostproducerként kezdte, csak hogy a legnagyobb nevet említsük. Mások szerint viszont win-win-szituáció egy ghostproducer alkalmazása, hiszen új tehetségekkel gyarapszik a műfaj, a kezdő, ismeretlen producer így, a ranglétra alján, de mégiscsak bekerül a zeneipar vérkeringésébe, kapcsolatokat építhet, a korábban akár ezt az utat megjárt sztárproducer pedig hozott anyagból dolgozhat, csak a végeredményre, a hangzásra kell figyelnie.
Ghostwriterek
A hiphopban ez azért forró sztori, mert a műfaj sokkal inkább szól az autentikusságról, mint bármelyik másik – főleg ugye a pop. Ám úgy tűnik, hogy a rajongók gyomra sokkal könnyebben beveszi, ha valaki más zenei alapjaival csinál úgy, mintha a sajátja lenne, mint amikor a rapperek szintén megnevezés nélkül maradó szellemekkel, ghostwriterekkel íratják a szövegeiket. Igazából csak az utóbbiból voltak komoly botrányok, legutóbb akkor, amikor Meek Mill kiírta a Twitterére, hogy még Drake-nek is sokszor mások írják a szövegeit. A legviccesebb ilyen ismert eset talán az, hogy Dr. Dre saját faszagyerekségéről szóló Still D.R.E. című slágerének a szövegét Jay-Z írta. Vagy az, amikor Notorius B.I.G. Lil Kimnek írt számot, és fel is rappelte demóban, hogy jó lesz-e úgy, amin meghallgatható, ahogy B.I.G. női szemszögből szövegel és végig „bitch”-ként hivatkozik magára.
Pénzkérdés
Ugyanennek a kérdésnek van anyagi vonatkozása is. A ghostwritereket, ghostproducereket egyszer fizetik ki, vagy nem is fizetik ki rendesen (lévén a meló belépőt jelent későbbi melókhoz). És ha befut a dal, akkor a nagy pénzeket az előadó és a feltüntetett producer pakolja el. Viszont a ki nem fizetés jelenségével a már névvel futó producerek is találkoznak, ezért kezdett el tavaly a Migosszal, Future-rel, ILoveMakonnennel is dolgozó Sonny Digital amellett kampányolni, hogy hozzanak létre egy producer szakszervezetet. Ugyanis rengeteg olyan eset ismert, amikor a hagyományos jogdíjfelosztás helyett csak az előadót fizeti ki a kiadó, viszont a producernek semmit nem akarnak adni, hanem az előadóra hárítják a felelősséget: fizessen ő abból a pénzből, amit kapott.
Ha csak a tarifákat nézzük, akkor is óriási különbségek vannak a producerek között. Egy névtelen ghostproducertől már 100-300 dollárért vehet bárki beateket, percek alatt rengeteg erre szakosodott gyűjtőoldalt találni a neten. Ezzel szemben Dr. Dre általában 250 ezer dollárt kér egy-egy – legalább névlegesen – általa producelt számért. Itt azért hozzá kell tenni, hogy egy neves producer már nem egyenlő azzal, aki csak megír egy ütős alapot. Az olyan aktuális sztárok, mint Metro Boomin, vagy Mike Will Made It az egész folyamatot felügyelik, minden apró részletet kézben tartanak, tulajdonképpen a teljes dalt ők rakják össze.
Ismétlődő eklektika
Pont amiatt, mert egy-egy producer a teljes folyamatot kézben tartja, jól felismerhető lesz a stílusa, hangzása, és ezért elég könnyű megmondani azt, hogy például egy Zaytoven-számról van-e szó, attól függetlenül, hogy ki az előadó. Ez viszont azt okozta, hogy a befutott hiphopelőadók lemezei nagyon hasonlóan lesznek eklektikusak, mert mindenki igyekszik ugyanazokkal a menő producerekkel dolgozni. Van azért ellenpélda is, többen elkezdtek visszanyúlni a gyökerekhez és csak egyetlen producerre bízni az egész nagylemezt. Freddie Gibbs és Madlib párosa, vagy a tavalyi Jay-Z-albumot egyedül producelő No I.D. jó példák erre az ellentrendre.
Viszont a legtöbb újonnan felfutott producer is 
igyekszik a lehető legtöbb, éppen jól menő rapper alá tolni legalább egy-egy szerzeményét. Elég megnézni bármilyen velük foglalkozó listát: nincs olyan fontos és aktuális beatmaker, akinek nem sorolnak fel a neve mellett legalább öt-tíz jól futó sikerelőadót, akikkel már dolgozott.
Például az egyik leggyorsabban feltörő producer, Pi’erre Bourne 2016-ban még csak az alig ismert Young Nudy egyik mixtape-jét rakta össze, ma már Drake-kel, Lil Yachtyval, Lil Uzi Verttel dolgozik. Ehhez a szintugráshoz az kellett, hogy a kissé videójátékos hangulatú alapjaira felfigyeljen Playboi Carti, majd közösen összehozzák 2017 egyik legnagyobb nyári slágerét, a Magnoliát.
Hasonló kaliberű producerből viszont jelenleg jó néhány akad, így azért még nem egyszerű eljutni Metro Boomin vagy Zaytoven magasságáig, addig, hogy a neved úgy is ott virítson a borítón, hogy nem te vagy a fókuszban szereplő rapper. A Lil Pump-féle Gucci Gangért felelős Big Head, a $uicideboy$-os $lick $loth, a mindenkivel dolgozó Southside, a tinikedvencekkel futó Dj Flipp, K Swisha, London On Da Track – csak néhány név, akiknél nehéz üresjáratot találni és akiknek esélyük van fellépni a legnagyobbak szintjére.
Kálmán Attila
